Taehyung egy 20 éves átlagosnak nem mondóható fiú, hogy miért nem? Mert mától fogva egy elmegyógyintézetben fogja élni az életét.
-Azt mondják a szüleim, hogy a dühkitöréseim miatt hoztak ide, de szerintem hazudnak.
Hisz én inkább pszichopatának mon...
Táskámba téve az összes ruhámat, fáradtan felsóhajtok, míg kiegyenesedve csípőre teszem kezeimet. Nem hittem volna, hogy ennyi cuccom van, na meg, hogy ilyen fárasztó lesz, majd elpakolni őket. El sem tudom hinni, hogy végre elhagyom az intézetet. Azt hittem örökre itt fogok megrohadni, ezért mikor Jin azt mondta tegnap, hogy pakoljak egy kicsit meglepődtem. Elsőnek azt hittem ugrat, de utána rájöttem komolyan gondolta,így gyorsan bepakoltam, csak párcuccom maradt ki, de most azt is eltettem.
Mikor Jungkook elment mérhetetlenül szomorú voltam, magányos, pedig itt volt velem Jimin, de a kis szerelmem nélkül semmi sem volt ugyan az. A napjaim unalmasan teltek, egész nap a szobámba kuksoltam, bár nem sokáig, mert Jimin mindig rángatott magával mindenhova. Udvara nem mentünk ki olyan sokszor, mivel nem akartam balhézni Markkal, ezért az egyik foglalkoztatóban voltunk, ahol egy tévé is volt, csak nem ment. Szomorú is voltam miatta, de mikor Jimin elintézte, hogy bekapcsolják nekünk nagyon boldog lettem. Igaz csak a gyerek csatornát fogta a tévé, így egész nap mesét néztünk, de az is jobb volt mint a semmi. Jint is sokszor meglátogattam, abban a reményében hátha hamarabb ellenged ha lássa, milyen élénken járok hozzá. Elégé meg is kedveltem ez idő alatt, jó volt vele beszélgetni, kiadni magamból a múlt emlékeit. Neki köszönhetően nem balhéztam ebben a párhónapban, persze volt mikor elgurultak a gyógyszereim, de Jiminnek hála mindig letudtam nyugodni. Mindig felemlegette Jungkook-ot, hogy ö nem örülne annak, ha rosszat tennék, ami igaz is. Borzasztóan hiányzik, így minél előbb látni szerettem volna, ezért mindent megtettem, hogy eljöjjön ez a pillanat, végre kijussak innen.
Elégedetten dobom vállamra táskámat és nézek körül a szürke, kietlen szobában, amiben olyan sok időt töltöttem. Sok szép és rossz emlék köt ide, de most már ideje elhagynom ezt a porfészket. Hátat is fordítok neki és az ajtóhoz megyek, végleg magam mögött hagyva mindent, de az hirtelen kinyílik és Jimin jön be rajta hatalmas mosollyal a képén. Táskáját félre vágja, majd neki futásból nekem szalad, ezért én is eldobom a táskám és széttárom karjaimat. Elém érve közre is zárom karjaimmal, míg ö vihogva teszi ugyanazt.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
-Végre elhúzunk innen! - Elengedve táskájához siet és vissza teszi vállára, majd felém fordulva kinyújtsa kezét. - Menjünk! - Mosolyogva felveszem a táskám, mellé lépve megfogom kacsóját és elhagyom vele a szobám falait.
Nem tudom, hogyan csinálta, de Jimin is sikeresen elhagyhassa az intézményt. Gondolom az apjának üzenhetett, hogy már jól van, szóval had menjen haza, mert amúgy még nem mehetett volna el. Sokat javult az tény, de még mindig nincs teljesen jól. Voltak olyan napok, mikor elégé lehangolt volt és másfajta gyógyszerekhez nyúlt. Ez után elvettem tőle az összes bogyóját és kidobtam, de előtte leordítottam a fejét és szívére kötöttem, hogy ezt többet ne tegye. Hisztizett és csapkodott, teljesen kifordult önmagából, de mostanában elégé normálisan viselkedik. Reménykedek abban, hogy nem sokára sokkal jobban lesz.
