Őrült szerelem. / TaeKook/ ~Befejezett.~

0.

Éreztétek már úgy, hogy majd felrobbantok az idegtől és bármit is tesztek ez nem múlik el? A szobádban ülsz és csak azon jár az eszed, hogy szétverj mindent, hátha enyhül ez a fájdalmas érzés, ami benned tombol? Én ezt érzem minden egyes rohadt nap. 

Kim Taehyung vagyok 20 éves, a szüleimmel élek. Mikor még, csak 15 voltam nagyon vissza húzódó és csöndes gyerek voltam, aki még a légynek sem tudott volna ártani. És ezt nagyon sokan ki is használták. Minden egyes perc a suliban szenvedés volt .Nem volt olyan nap, hogy nem vertek meg, vagy nem aláztak meg valahogy. A szüleim soha nem figyeltek rám, szerintem azt sem tudták, hogy még a világon vagyok. Egy nap érzetem, hogy valami elpattan bennem, valami olyan aminek nem kellett volna. Éreztem ahogy a méreg és a düh átveszi felettem az uralmat. Nem harcoltam ellene, hagytam hadd irányítson ezzel elvakítva engem. 

Olyan dolgot tettem, amire nem vagyok büszke. Neki estem az engem bántalmazó fiúknak és kórházba juttattam őket. A tanárok alig tudtak leszedni róluk, én pedig csak dühöngtem, ordítoztam.  Teljesen elveszítettem a fejem. De még, csak itt kezdődött minden. 

Talán 17 éves lehettem, mikor otthon dührohamot kaptam. Szétvertem mindent apró kis darabokra, miközben őrült nevetésben törtem ki. Tizennyolc évesen apámnak fordultam neki, mikor meghallottam valamit. Anyával beszéltek arról, hogy segítségre szorulok. Most komolyan mit tudhatnának ők? Hisz soha a büdös életben nem foglalkoztak velem, sőt még rám sem néztek. Most meg segíteni akarnának? Vagy csak ezt akarják velem elhitetni, miközben megakarnak tőlem szabadulni? 

Nem érdekelt, pedig kellett volna. 

Most beültettek a kocsiba és nem mondták meg, hogy hova is visznek. Gondolom valami új pszichologikushoz, mert a régi már nem vállal el engem. Unottan nézek ki az ablakon és nézem a tájat. Nem tudom, hova megyünk, de elég messzire eljöttünk már.  Pár órás út után meg állt a kocsi egy hatalmas fehér épület előtt. Miért hoztak ide? Zavartan nézek a szüleimre, akik félve kiszállnak a kocsiból és kinyissák nekem a hátsóajtót, hogy én is ki tudjak szállni. De nem tettem. 

-Fiam szállj ki kérlek.- Szólt rám apám halkan, én pedig lassan kicsit félve kiszálltam. 

-Hol vagyunk?- kérdeztem aggódva, miközben az épületet néztem, ami egy kísértetházra hasonlított. 

-Itt kell, hogy maradj pár napig, amíg meg nem gyógyulsz.- Szólalt meg félve anyukám, miközben a kezét dörzsölgette. Felhúztam a szemöldökömet és egy kicsit ingerülten megszólaltam: 

-Mi a faszról beszélsz? - Sziszegtem a fogaimat össze csiszolva. - Egy kibaszott diliházba hoztatok engem?! 

Két fehér ruhás férfi mellém állt és karon fogott, nehogy el tudjak menekülni. Anyukámra néztem még utoljára és láttam, hogy a szemei könnyesek, mérhetetlenül hatalmas szomorúságot láttam bennük. De nem éreztem sajnálatot, se pedig megbánást hisz ezt saját maguknak köszönhetik. Miattuk lettem ilyen és most miattuk fognak ide bezárni. 

-Dögöljetek meg.- Kiabáltam hisztérikusan, miközben a két férfi magával húzott be az épületbe. Mint egy őrült, úgy vergődtem a karjaik között, hogy kitépjem a kezeimet a fogságuk alól. De nem sikerült túl erősek voltak. Ordítottam, kapálóztam ahogy tudtam, hogy lassan beérünk abba a börtönbe. Ahogy beértünk az egyik férfi a földre nyomott, míg a másik belém vágott egy tűt. A tű tartalmát gondosan belém eresztette és kihúzta az, így is vékony karomból. Nem hazudok, rohadtul fájt, de próbáltam nem kimutatni. Nem tudom mi volt az, amit beadtak, de nem kellett pár perc és elaludtam.