Taehyung egy 20 éves átlagosnak nem mondóható fiú, hogy miért nem? Mert mától fogva egy elmegyógyintézetben fogja élni az életét.
-Azt mondják a szüleim, hogy a dühkitöréseim miatt hoztak ide, de szerintem hazudnak.
Hisz én inkább pszichopatának mon...
Az élet olyan mint egy kártyavár, vagy stabilan marad, vagy összeomlik egy kis fuvallat miatt. Az én életem is ilyen. Mindenki máshogy képzeli el az életét, ahogy én is máshogy akartam mindent, nem akartam ilyen lenni.
Romlott és üres.
De azt hiszem a világ is ilyen, romlott és üres akár egy maghéj, amit már egyszer feltörtek, kivették a húsát, majd a földre dobták. Hagyva el rohadni, hisz egy üres héj senkinek sem kell, már nem tudnak belőle hasznot hozni, ezért hagyják hogy a földben szép lassan elrohadjon.
Velem is ez fog történni?
A szemeim lassan kinyílnak, de gyorsan vissza is zárnak egy hirtelen fénysugár miatt. Mi lehet ez az erős fény, ami ennyire égeti a szemeimet? A kezeimet lassan felemelem a fejemhez emelve, ezzel egy kicsit védve az íriszeimet a vakító fénytől. Ettől az apró mozdulat vételtől vettem, csak észre, hogy sajog mindenem. A karjaim olyan nehezek mint, ha ólomból lennének, amiket nem is tudok túl sokáig tartani, így szépen mellém esnek. Érzem ahogy a vérnyomásom annyira lent van, hogy még a szívem is csiga lassussággal dobban meg. A fejem sajog a fülem pedig sípol, a torkom száraz. Próbálom oldalra fordítani a fejem, de még ez is egy hatalmas harc után sikerül csak. Úgy érzem magam mint egy partra vettet hal, aki próbál vissza vergődni a vízbe.
Amit elsőnek meglátok az a közepes méretű ablak ami a szoba jobb oldalán helyezkedik el. Egy hozzá illő csipkés, fehér függöny fedi el, ami nem engedi, hogy jobban átszűrődjön rajta a ragyogó, de most fájdalmas napsugár, ami a szememet égeti, így nem tudom sokáig nézni, úgyhogy ne zárjam össze a szemeimet.
Egy kis ficánkolás közben átfordítom a fejem a baloldalra is, hogy ott is szemügyre vegyem a dolgokat. Az ágyam mellett egy kis barna éjjeliszekrény található, amin semmi sincs, tőle távolabb az ajtó van, ami szürkés színe van, de szerintem régen még fehér volt, ahogy a négy fal is. Nem nagy a szoba, sőt elég kicsi, csak egy ágy van benne meg egy éjjeli szekrény. Nem tudom anyámék hova száműztek engem, de ez nem egy ötcsillagos szálloda.
Lépteket hallok közeledni az ajtó felől, amire rögtön odakapom az íriszeimet. A lépések lassúak, de hangosak, ahogy az ajtóhoz érnek, a szívverésem gyorsulni kezd, a tenyerem pedig izzadt. Nem érzek félelmet, mégis úgy érzem magam, mint aki a kaszást várja, hogy végre kinyissa az ajtót.
Az ajtó lassan nyikorogva kinyílik és belép rajta egy fehér ruhás, idős férfi. Hosszú fehér köpeny van rajta, ami elrejti az alakját, a szemein egy szemüveg van, ami mögül fagyosan néz rám.
Nyelek egyet, ahogy közeledik hozzám ugyan azzal a megvető pillantásaival. Nem értem, miért néz engem, úgy mint egy utolsó senkire? Hisz még nem is ismer, mi lesz ha már megismer? Elássa magát a kertben? Ha igen ,akkor én örömmel segítek neki.
Lassan mellém áll és végig vezeti rajtam a tekintetét, majd felhúzza a vastag szemöldökét. Egy pillanatra sem veszem le róla a szemeimet, ha csak egy hirtelen mozdulatot is ejt, én isten biza giliszta mozdulatokkal is, de tuti kicsinálom.
-Úgy látom, ez a dózis túl sok volt neked. -Gondolkozik hangosan és feltolja a szemüveget az óráról, sokat mondóan. -Gondolom otthon nem szedtél gyógyszert, igaz? Ne is válaszolj, hisz mire kinyögöd addigra lemegy a nap is.- Motyogja inkább magának, miközben ír valamit egy kis noteszbe .
Nem ismerem ezt a férfit, de érzem, hogy nem leszünk jóban. Ha most feltudnék kelni, biztos kifutnék a szobából és soha nem néznék vissza.
-A szüleid mindenre engedélyt adtak nekünk, hogy segítsünk neked "meggyógyulni." - Elővesz egy undorító vigyort, mikor a " gyógyulásomról " beszél. Legszívesebben elfordulnék tőle, hogy ne lássam ezt az embert, de sajnos a mostani állapotomban ez nem megy. - Ma még pihenhetsz, de holnap neki állunk helyre hozni a kis őrült elmédet. Ne aggódj, ha jól viselkedsz akkor nem lesz baj, de csak addig míg jól viselkedsz.
A hangja vészjóslóan ijesztő a szemeiből pedig süt a megvetés és az undor, amit nem tudok hova rakni. Nyelek egy nagyot, hogy visszafojtsam azt a feszültséget ami már, akkor körül ölelt mikor ez a férfi belépett a szobába. Az orvos még utoljára végignéz rajtam, majd kimegy a szobából ezzel egyedül hagyva, a gondolataimmal.
Azt mondta, hogy holnap neki állnak helyre hozni az elmémet, vajon mire gondolhatott? Mit fognak velem csinálni? Innentől kezdve bármit megtehetnek velem, hisz a szüleim mindenre engedélyt adtak.
Hogy tehették ezt velem?
Hogy zárhattak be engem ide?
Romlott és üres, akár egy maghéj...
Tényleg úgy fogok elrohadni mint egy senki? Senki sem fog rám emlékezni, mikor már nem leszek, csak egy jelentéktelen porszem leszek a világban, akár egy maghéj?
Senkinek sem leszek fontos? Ezen gondolkozva hunytam le a szemem, miközben egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
Deze afbeelding leeft onze inhoudsrichtlijnen niet na. Verwijder de afbeelding of upload een andere om verder te gaan met publiceren.
