Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

16. Fejezet

Végre négy óra. Ned érkezésére várva, még eszembe jutott néhány vallomásforma, amit mondhatnék Peternek, de egyik sem volt az igazi.

-Szia, itt vagyok! -lépett be a könyvtárajtón 16:03-kor Ned.

-Szia. -mosolyogtam rá, majd felkaptam a táskám a hátamra, és elindultunk a buszmegálló irányába. Vettünk neki a kedvenc Doritosából, meg egy kólát is, és így igyekeztünk elérni a buszt.

A buszon ülve bámultam ki az ablakon, és figyeltem a Queens gazdagabb, és szegényesebb részei közötti váltakozást. Egy 25-30 perc után a kórház bejáratánál álltunk és a kilincset nézegetve gondolkodtunk.

-Na mi lesz? Kinyitod? -sürgettem egy kicsit.

-Oké. -vett egy nagy levegőt, és benyitott az óriási épületbe. Amint beléptünk, bár Ned már láthatta egy párszor, de nekem az egész intézmény új volt. Minden fehér, csak a különböző jelölések voltak másik színnel. A falakon hasonló kiírások mint: 1A vagy 13G. -Peter, elméletileg a 6C szintjén van....-bogarászta a térképet a mellettem álló fiú.

-És az merre van? -kérdeztem, továbbra is ámuldozva a kórház hatalmas terein.

-Hát.... A......... Hm... Megvan! A másik oldalon.

5-10 perc keresgélés után rátalálunk a 6C szintre, ahol azonnal besiettünk az intenzív osztályra. Emberek tucatai voltak itt. Fiataloktól kezdve, idősekig minden korosztály. A legtöbb embernél volt egy-egy hozzátartozója de akadtak olyanok akiknél jelen pillanatban nem volt senki. Ilyen volt Peter is. Ott ült egymagában a falnak támaszkodva, a telefonját nyomkodva. A szám széle egyből felgörbült, a szívem óriásiakat dobbant. De azonnal elszomorodtam.. Szörnyen festett.... A szemei karikásak voltak, a feje kék-zöld foltokkal volt teli. A lábát kitámasztották, a kezén és a karján óriási hegek és karcolások díszítették körbe az óriási lila foltokat. Odaléptünk hozzá, és engem elkapott a sírhatnék. Hátat fordítottam neki, amíg Ned köszöntötte.

-Sziasztok. -szólalt meg, amitől még jobban bőgni kezdtem. A hangja rekedtes volt, és fájdalmas. Megfordultam, de a szememet szüntelenül törölgettem.

-Szia haver. -ölelte meg elsőként Ned.

-Szia. -hüppögtem mosolyogva. Én is odasétáltam hozzá, de nem tudtam, megöleljem-e ezért inkább hagytam az egészet...

-Mi a baj? -kérdezték egyszerre.

-Semmi csak nem bírlak így látni... -sírtam.

-Hát, pedig.... -nevetett Peter. -még egy darabig így fogsz...

Belegondoltam, hogy mostantól, bármikor megtörténhetnek vele hasonlók, és mi lesz, ha egyszer meghal? Azt hogy élem túl? Sehogy... Nem, nem, nem lehet, hogy állandóan életveszélyben legyen... Én nem bírnám ezt a folyamatos stresszt.
A gondolataim csak jöttek és jöttek, és egyre jobban homályosodott el a külvilág. Csak a saját gondolataimat hallottam, és egy dologra tudtam koncentrálni: most nem tud megállítani.

-Minden rendben? -érdeklődött Peter, én pedig csak magam elé bambultam. Megráztam a fejem, jelezve, hogy visszatértem a földre, és heves bólogatásba kezdtem.

-Persze, persze. Most.... Most ki kell mennem mosdóba... -dadogtam, majd lazán megvillantottam egy mosolyt. A lábaim megindultak a mellékhelyiség irányába, ám az agyam adott egy olyan parncsot, amiről pontosan tudtam, meg fogom bánni. De akkor már késő lesz.

A lépcsőn felfele sétálva, kettesével vettem a lépcsőfokokat, elszánt tekintettel. A tetőig meg sem álltam. Megfordult a fejemben, hogy egy kórházban öngyilkosnak lenni elég kockázatos, de ez jelen pillanatban mégis hidegen hagyott. A tetőhöz vezető ajtót kinyitva a szemem újra könnybe lábadt. Odasétáltam a széléhez, ahol volt egy kb a derekamig érő "fal". Annak nekitámaszkodva jelentettem ki: nem vagyok normális.
Felhuppantam a tetejére leültem, úgy, hogy a lábaimat lelógattam az utca felé. Elrugaszkodtam, de abban a pillanatban abba is hagytam a mozdulatot, egy hang hallatára.

-Sarah! Várj! -Ned sietett oda hozzám.

-Ned, te..... Te honnan tudtad, hogy itt leszek?-csodálkoztam, hátrapillantva.

-Peter sejtette, hogy erre készülsz. Ne tedd meg! Szüksége van rád! -a szavai egytől-egyig pengeként álltak a szívembe. Az égre nézve pityeredtem el újra.

-Nem tudom, képtelen vagyok erre az egészre... Én nem érdemlem meg őt... -annyira drámaian beszéltem, akár egy szappanopera főhőse.

-De, megérdemled! Csak kérlek, ne árts magadnak! A kedvünkért.

Sírva leszálltam a kis falról és odasiettem hozzá. Jó szorosan átöleltem. A vállába temettem az arcom és hagytam, hogy a könnyeim elárasszák a pólóját.

-Szeretem. -suttogtam.

-Tudom. -válaszolta könnyedén.

-De nem úgy. -eresztettem el egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni. -én... Azt hiszem.... Nem... Nem tudom pontosan de...

-De szerelmes vagy belé. -fejezte be a mondatomat laza hangsúllyal.

-Honnan tudod? -érdeklődtem, meglepetten.

-Elég feltűnő vagy. De nyugi. Peter nem tudja.

-Mázli. -fújtam ki a levegőt, hosszan.

-Na gyere, menjünk vissza. -tessékelt be az ajtón. -Mielőtt még valaki rájönne, miért vagyunk itt. Ja! És mondd el neki!

-Neheeem... Én... Képtelen vagyok... -tiltakoztam.

-Mind ezt hisszük, amíg meg nem próbáljuk.-mosolygott rám amint újra az élület falai közé léptünk.

Visszatérve Peterhöz, egy kissé szégyenlős, bűnbánó fejet vágva léptem az ágyához.

-Megkérhetnélek, hogy amíg itt vagyok, addig nem halsz meg? -kérdezte komoly arckifejezéssel.

-És utána? -próbálkoztam, lehajtott fejjel, enyhén mosolyogva.

-Nem. Utána sem. -jelentette ki határozottan.

-Rendben, igyekszem. -mondtam végül mosolyogva.

-Remélem is.