Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

32. Fejezet

A napok csak teltek, és teltek, de nem változott semmi. Nem szóltunk egymáshoz, mindenkit elzártam magamtól, és az énem szöges ellentéte lettem. Pesszimista, antiszociális, magába húzódó... És tudtam, ez nem én vagyok. És ami ezt kiválthatja belőlem, azt meg kell szüntetni. Talán tiztáznom kéne Peterrel, vagy talán mást kéne keresnem, aki tényleg szeret. Vagy.... Bele sem merek gondolni.... Már adtam magamnak néhány napot. Átgondoltam. És arra jutottam, ha nem teszem meg, csak rosszabb lesz minden. Szóval öngyilkosnak kéne lennem? Tudom, hogy nem helyes, de ha mégis ez az egyetlen út? Ez annyira "tinilányosan" hangzik. De én az vagyok. Egy depressziós tini. És talán külső szemszögből nem úgy tűnik, de igenis minden okom meg van rá. Az is igaz az én példámnál, hogy senki sem szeret. Sem Mary, sem Harry, sem Peter nem szeret igazán. Az egyetlen aki még "elvisel", az MJ. Bár nem hinném, hogy sokáig bírná mellettem. Tehát született bennem, egy majdnem egyértelmű döntés. Meg, kell, tennem. És meg is fogom. De hogyan? Kötél nincs itthon, a vért nem bírom túlzottan, szóval még mindig ott a....... Tető..

A liftben állva gondolkodtam, és mintha két "személyiségem" vitatkozott volna. Az egyik meg akart állítani, míg a másik hajtott előre. Kiszálltam volna, már a következő emeletnél, de mégsem. A lift néha megremegett, és furcsa zajokat hallatott, de ez sem érdekelt. A 10.-en kiléptem, búskomor arckifejezésem megrémített volna mindenkit. Kinyitottam a tetőre vezető feljárót, és komótosan kikecmeregtem az épület falai közül. A ház mögött egy hosszúra elnyúló, elhagyatott parkszerű terület helyezkedik el, így gondoltam ezt veszem célba. Lassan lépkedtem a ház pereme felé, és közben dúdorásztam egy szomorú dalt. Lenéztem, és a hatalmas távolság miatt, ami köztem, és a park között volt, lecsordult egy apró könnycsepp az arcomon. Visszalépkedtem a másik részéhez a tetőnek, és közben gondolkodni kezdtem. Peter úgyis megment, nincs értelme az egésznek.. De ha mégsem? Ha hagy meghalni? Az se esne jól, nem igaz? De akkor már mindegy lenne... Nem számítana más, csak, hogy nem kéne ebben az igazságtalan világban élnem. Bólogattam, ráztam a fejem, sírtam, és nem tudtam mit csináljak. A fejem fájt, mint a veszedelem, és éppen ennek akartam véget vetni. A lábam lendült, de a józan eszem megállította. A tenyerembe temettem az arcom, és összerogytam. Egyre ijesztőbb gondolatok járták körbe elmémet, én pedig nem akartam mást, csak csendet. A gondolataim csak úgy harsogtak, a fejem zsongott, pedig a város mondhatni néma volt. Vöröslő szemeimmel felpillantottam az égre, majd elszánt tekintettel bámultam magam elé. A lábaim ösztönösen kiegyenesedtek, és máris álló helyzetben találtam magam. A sétáló tempómat lépésenként növeltem, és mire észbekaptam, már futottam. Az utolsó lépésnél elrugaszkodtam, és egy darabig, csak repültem a levegőben. Hirtelen zuhanásba kezdtem, és elvesztettem a kontrollt, a mozdulataim felett. Mielőtt fájdalmasan földet értem volna, hallottam egy hangos üvöltést.

-Sarah, NEE! -de sajnos már késő volt.

Nem telt bele egy másodpercbe sem, hogy hatalmasat csapódtam a földbe. Minden elsötétült. Nem éreztem mást, csak fájdalmat. Még egy ideig tudtam gondolkodni, aztán már egyáltalán nem. Ilyen érzés a halál? Neem... Az nem lehet... Nem lehet, hogy mostantól örökre érezni fogom a fájdalmat. Még pislogtam egyet, mielőtt hosszú álomba szenderültem volna, és láttam, hogy egy fiú térdel fölöttem, könnyes szemekkel. Peter volt az.

***

Felébredtem. Hosszú perceken keresztül, csak próbáltam felmérni, hogy mi van körülöttem. Egy motoron ültem, Petert átkarolva, vagyis inkább megfolytva, gondolom kapaszkodásképpen. Nem volt rajta bőrkabát, csak a szokásos kockás inge. A bukósisak, kissé nyomta a fejemet, de nem zavart igazán. A sebesség uralkodott a jármű felett, és minket is majdnem lerepített. Ehez nyilván a szél is hozzájárult. A következő néhány percben csak igyekeztem, minél méllyebben beszippantani az előttem ülő fiú, már megszokott illatát, amiben a sisakom, eléggé korlátozott. Egy kis idő elteltével megálltunk, egy csodás óceánpartra értünk. Lesétáltunk a part homokos részére, levettük a cipőnket, és hagytuk, hogy az átlátszó hullámok "betemessék" a lábfejünket.

-Nem is tudtam, hogy tudsz motorozni. -szólaltam meg egy hosszú idő után.

-Még sok mindent nem tudsz rólam. -nevetett fel egy aprót Peter.

-Ó... Peter Parker a titokzatos... -viccelődtem, és meglöktem egy kicsit.

-Meglöktél? -nevetve ő is visszalökött.

-Hé! -hatalmas lökdösőharcba kezdtünk, míg véletlenül megbotlottam, és beleestem az óceánba. Tiszta homok, és víz voltam, méghozzá még mindig a bokáig érő óceánban ültem, de nem érdekelt, egyből elkaptam a párom kezét, és magamra rántottam. Ő szinte azonnal elvesztette az egyensúlyát, és rám esett. Egy kicsit fájt, mert beletenyerelt a bordámba, de én megragadtam az alkalmat, és már nagyon régóta először, megcsókoltam. Nagyon jól esett visszakapni őt. Ezután nem is habozva vizes ruhában befutottam a víz mélyebb részére, ahol már a mellkasomig ért a víz. Peter egy kicsit habozva, de ledobta a pólóját a homokba, és utánam úszott. Amint odaért hozzám, egy kisebb sokkot kaptam a felsőteste látványától, majd megráztam a fejem, és szorosan megöleltem. Ő is visszaölelt.

-Annyira hiányoztál! -suttogtam a fülébe.

-Nekem is... -mormogta síró hangon. Nem értettem miért sír.. Hisz olyan jó itt a strandon...

A megható pillanatot egy furcsa férfi alak szakította meg a távolból. Fehér ruhában volt. Egyre közeledett. Besétált a vízbe, nem is foglalkozva azzal, hogy száraz ruhát viselt.

-Mr. Parker? -kérdezte a férfi, a fiútól, akit éppen mindennél szorosabban öleltem. Peter síró szemmel elengedett, és a hozzánk nagyon közel álló férfi felé pillantott, szemét törölgetve.

-Én vagyok. -válaszolta egyhangúan.

-Beszélnünk kéne.. Még.. Amíg a lány kómában van.

-Kómában?! Én?? Nem vagyok kómában! -ordítoztam, de mintha meg sem hallották volna.

-Meggyógyul? -kérdezte a barátom, én pedig nagy erőltetések közepette, egy kicsit ki tudtam nyitni a szememet. Minden fehér volt, és a lámpák nagyon erősen világítottak. Nehezen, és fájdalmasan, de elfordítottam a fejemet, és láttam a rámkötözött gépeket. Mellesleg hallottam egy nagyon, de nagyon idegesítő monoton hangot, egy csipogást. Azonnal rájöttem. Kórházban voltam. Próbáltam figyelni, hogy miről beszélgetnek az előttem állók, de sajnos nem hallottam semmit. Csak az utolsó mondatot: Talán csak pár napja van hátra...

Sziasztok. Itt az új rész, tudom későn jött, de legalább itt van. Fontos, hogy lesz folytatás!! Lehet, hogy később, mert nincs túl sok időm, de lesz!!! 💓 Addig is kitartás! ❤😘😘