Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

31. Fejezet

2023. Június 5.-e van jelenleg. Egy kisebb idő eltelt a szakításunk óta. Azóta nem szóltunk egymáshoz, nem írtunk egymásnak, nem maradtunk barátok. És ez fáj. Kimondhatatlanul. Leírhatatlanul. Fáj. Azt hittem, nincs rosszabb érzés Harry bácsi terrorizálásánál, de van. Peter volt életem második "igaz szerelme", de most már soha többé nem ölelhetem meg, nem írhatok rá hajnali 2-kor, ha éppen nem tudok aludni, és még csak hozzá sem szólhatok. Minden nap, minden percében figyeljük egymást, szemezünk egymással, de már nem úgy mint régen. Ha étkezésről van szó, én inkább elbújok. Már csak az étel gondolatától is rosszul leszek. Nem ettem már vagy 3-4 napja kenyéren kívűl semmit. Fogytam vagy 2 kilót. A szemeim karikásak, mert minden este, ha elalszom, azt sírva teszem. Ezek apró eltérések, a régi pozitív énemhez képest, de látványosak.

Délután volt. Folyamatosan gondolkodtam. Mindenen, ami csak eszembe jutott. Ültem a füzetem felett, amiben a házifeladatom szerepelt, és nem tudtam koncentrálni. A kérdések sorra járták körbe az agyam: Mikor találta ezt ki? Szeretett igazán? Ez most már örökre így lesz? Vajon igazat mondott? Vagy hazudott? Viszont, az a kérdés, amit a legtöbbször feltettem magamnak, az a Miért volt. Folyamatosan sírtam, sokszor tudaton kívül, a már teljesen kiázott papírlapok felett, és legszívesebben mindent, és mindenkit kizártam volna az életemből. Egy ideje már ezt is teszem. Nem szólok senkihez, csak ha nagyon muszáj, azt is csak néhány szóval teszem. Az órákon is képtelen vagyok figyelni, ami egyébként már nem akkora probléma, hisz már túl vagyunk a témazárókon. Néha mégis felszólítanak, ilyenkor csak habozva rápillantok MJ-re aki mindig kisegít egy kis súgással. Szóval, a könnyel áztatott füzetem felett ülök, és várom, hogy eljöjjön értem a kaszás, vagy valaki hasonló. De nem teszi. Sem ő sem más. Most csak engem kínoznak ezzel, hogy életben hagynak, vagy arra várnak, hogy megint bántsam magam? Remek. Már egy ideje gondolkozom rajta, de valószínű Peter megtalálna, és megmentene. Ha megmentene... De, ha azért szakított velem, mert meg akart védeni, akkor nem hinném, hogy hagyna meghalni, ha úgy döntenék. Ha viszont nem, és ezt csak bekamuzta, az szívás. Tehát akkor megtegyem? Veszteni valóm nincs. Pontosabban..

Van két nevelőszülőm, akik utálnak, aztán van egy legjobb barátnőm, akinek talán... Ismétlem: TALÁN hiányoznék, van egy haverom, aki nyilván nem fog velem beszélni, azok után, hogy a legjobb barátja is utál, aki nem mellesleg az exem, és még mindig szeretem. Szóval, mint már említettem: nincs vesztenivalóm. Most mégis félek.... Miért? Mitől? Annyiszor megpróbáltam már.... Mintha, most nem az az ember lennék... Mintha egy másik énem irányítana engem. Érdekes. Most azt hiszem, nem tudnék öngyilkos lenni. Pedig most lenne rá, talán a legtöbb okom. Vagy ennek így kellett lennie? A gondolataimat egy ajtónyitódás szakította félbe. Megráztam a fejem, letöröltem a könnyeimet, és megfordultam. Mary állt előttem.

-Figyelj, tudom, hogy fáj..... De enned is kéne valamit. -mondta halkan, és megnyugtatóan.

-Nincs étvágyam... -válaszoltam hanyagul.

-Tudom, és el is hiszem. Viszont ha nem eszel, és nem is iszol, kiszáradhatsz.

-Mondtam, hogy nem kérek semmit. -feleltem egy kissé idegesen.

-Értem. Szólj, ha meggondolnád magad! -otthagyott. Becsukta az ajtót, és újra egyedülhagyott a gondolataimmal. Fájdalmasan néztem vissza az ajtóra, majd ismét az asztalomra, megállapítva, még mindig megoldatlan a házim. Egy hangos, élettelen nyögés kíséretében, elraktam a könyveim, és a füzeteim, és csak újra ledőltem az ágyamra. Semmihez sem volt kedvem. Sem az evéshez, sem a telefonozáshoz, sem semmi máshoz. Untam az egész életemet, és bár tudtam, nem így van, azt hajtogattam: Nekem van a legszörnyűbb életem!

Hey Pókerek. ❤ Remélem, a szakítás miatt nem utáltatok meg teljesen, és azt is remélem, hogy ezután sem fogtok. Kérlek szépen, ígérjétek meg, hogy bármi lesz is, nem fogtok meggyűlölni. De ha mégis, akkor tudjátok: én szeretlek titeket!! ❤❤❤