Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

28. Fejezet

Elrabolva. Egy kocsiban utazva. Nincsenek kilátásaim a jövőre, hiszen azt sem tudhatom biztosan, megérem-e a holnapot. Az élet tele van meglepetésekkel, és sosem tudhatja az ember, hogy ezek a meglepetések milyen hatással vannak ránk. Ez az esemény, majd jóval később, valószínűleg, egy szörnyű érzést fog belőlem kiváltani, így joggal mondhatom, ez a meglepetés, egy cseppet sincs rám jó hatással. -gépeltem be a telefonom jegyzeteibe, olyan 5 óra utazás után. Már nem féltem. Az egyetlen célom, az volt, hogy végre kiszálljak ebből a rohadt kocsiból, és a saját lábaimra emelkedhessek. Egyik pillanatról a másikra egy hatalmas kapuszerű építményt figyeltem meg.

-Kislány, ajánlom, hogy nálad legyen a személyid! -szólt hátra figyelmeztetően a sofőröm.

-Nálam van. De miért kéne? -vallottam be naívan.

-Majd megtudod.

Egy-két percen bellül rendőrök állták körbe a kocsit, az elrablóm, pedig egy cetlit nyújtott hátra. Kábán kihajtogattam a fecnit, és hunyorítva olvasni kezdtem;

Ha eggy szót is merssz szólni a rendöröknek, nem csak téged ölek meg, de a drágallátos pasikádat is el kel majd temmetni.

-Remélem tudod, hogy rémes a helyesírásod. -nyújtottam előre a papírt.

-Én meg remélem vetted az üzenetet. -vette el.

-Hogyne.... -forgattam meg a szemeimet, és nyilván végrehajtottam amit kért.

Letekerte az ablakot, és a zsaruk elkérték a személyiket. Miután az egyik átolvasta, bólintott, majd intett, hogy mehetünk. Az előttünk lazán, alig tartó sorompó megemelkedett, ezért at tudtunk alatta hajtani az autóval. Még visszapillantottam a mereven ácsorgó oszlopra, ami azonnal vissza is ereszkedett vízszintes állapotába. Ezután a táblákat kezdtem firtatni, amiken hatalmas betűkkel állt: ÜDVÖZÖLJÜK KANADÁBAN!

-Kanadában vagyunk?! Mi-miért hozott ide?

-Na vajon miért? -válaszolt a kérdésemre kérdéssel a férfi. -Hogy a szuperhős pasikád ne találjon rád.

-Attól tartok, már nem a pasim többé. -sóhajtottam, majd csalódott pillantással, az ablak felé meredtem.

-De..... Azért még szeret? Ugye?

-Már ebben sem vagyok biztos. Miért?

-Mindent elvett tőlem. -a hangja átment idegesbe. -Leleplezte a társaimat, de engem nem sikerült neki. A hatalmas emberveszteség miatt tönkrement a cég amiben dolgoztam. Nem tudtam többé pénzt hazavinni a családomnak. A feleségem kirúgott, és ami még rosszabb..... Nem láthatom többé a lányomat.  Szóval..... Mindet elvett tőlem... Ezért, most elveszem tőle azt, amit a legjobban szeretett.

Én csak hallgattam a szívszorító történetét, és ugyan tudtam, hogy ezért nem Peter a hibás, most egy kicsit a fejemben nem neki adtam igazat.

-Egyébként, ha Brazíliába vitt volna... -kezdtem bele, mire ő a tükrön keresztül szúrós pillantást vetett rám. -Mert ott ugyebár, nem adnak ki senkit.... Szóval...... Jobban járt volna. -nevettem fel egy aprót.

-Nem lehet.... Kanadában van a hely, ami a legjobban emlékeztet a családomra. -mondta, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. -Ott foglak megölni.

-Mi? Méég... Nem halhatok meg... Mármint.... Még tisztáznom kell ezt az egészet Peterrel.... Vagyis.....

-Szóval Peternek hívják. Így könnyebb lesz megtalálni. Kösz.

-Nem.... Peter csak egy haver -hazudtam- ....Vele is összevesztem.... És még annyi embertől el kell búcsúznom...

-Mielőtt elraboltalak -szakított félbe. -Éppen öngyilkos akartál lenni.

-Az más..... Azóta már átgondoltan a dolgot.... Kérem... Ne öljön meg.

-Túl sokat tudsz... Kénytelen leszek. -mondta határozottan.

-Hát jó....-egyeztem bele szomorúan. Itt tartottam egy hatalmas hatásszünetet, majd folytattam. - Ez egy nagyon furcsa kérés lesz..... De van egy fülhallgatója? -már én sem vettem magam komolyan.

-Van... De mihez kell?

-Még utoljára meg akarom hallgatni azokat a dalokat, amik rá emlékeztetnek. -ezután a mondatom után, furcsán nézett a tükrön keresztül rám, majd a kesztyűtartóban nyúlkálva előkotort, egy kb. ezeréves készüléket. Hátraadta, és még hozzáfűzte: Figyellek!

Igazából, tényleg nem volt más szándékom vele, csak meghallgatni azokat a bizonyos számokat, és egy jót sírni rajtuk. Ha úgyis ezek az utolsó óráim.... Talán perceim, minek valami hasznosabbra pazarolni.
Még úgy három órát utaztunk, és én zenehallgatás közben teljesen bealudtam. Arra ébredtem fel, hogy az autó megáll, és az elrablóm pakolt. Kábán körbenéztem, majd vissza a férfire, és átnyújtottam neki a fülest.

-Komolyan? Egy benzínkút? Ez az a nagy helyszín? -kérdeztem flegmán.

-Nem. Te csak maradj csendben, és maradj itt. -mondta, majd kinyitotta a saját ajtaját, és amint kiszállt be is zárta azt.

Megpróbáltam kinyitni az én ajtómat, de esélytelen volt. Úgy zárta be, hogy ne lehessen belülről kinyitni. Megpillantottam egy éppen arra járó férfit. Barna, göndör haja volt, és magas testalkata. Fekete farmernadrágot viselt, és felsőtestét, egy szüke színű pulóver fedte. Elkezdtem dörömbölni az ajtón, sikítoztam, rugdostam, de nem működött. Aztán támadt egy ötletem. A szélvédő bellülről volt bepárásodva, így én rátudtam írni, hogy: SEGÍTSÉG! (hatalmas betűkkel). Közben a másik kezemmel rátenyereltem a dudára, és az előttem elhaladó férfi, nyomban hátrafordult. A feliratot elolvasva azonnal odaszaladt, és én még egy üzenetet írtam a párás üvegre: BESZORULTAM!! Elég jól tudok szájról olvasni, így tudtam, mit mond onnan kívülről: Segítek! Várj! Ezután gyorsan elszaladt. Percekig csak ültem a kocsiban, és már-már egy kis remény telített meg belülről. Talán kijutok!