Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

17. Fejezet

Az orvosok szerint, mivel Peternek egy enyhe agyrázkódáson kívűl semmi baja nem volt, (még mindig nem értem, hogyan) ezért már másnap kiengedték a kórházból.
Éppen otthon teát készítettem magamnak. Imádom ezt a teát! Koreából hozta nekem, az exem, születésnapomra. A sráccal egyébként azóta is jóban vagyok, közös megegyezés alapján szakítottunk. Szóval a kedvenc teámat készítettem volna, amikor a telefonom rezegni kezdett. Üzenetem érkezett.

-Ajj... Ki az már megint? -bosszankodtam, kilépve a konyhából. A telefonomra pillantva, egyszerre kapott el az izgalom, a félelem, a boldogság, és a meglepettség.

Peter:
Nyisd ki az ablakodat!

Sarah:
Ez nem valami olyasmit akar jelenteni, hogy rám küldesz az ablakomon keresztül egy egész pók sereget, ugye?

Peter:
Nem, ez valami olyasmit akar jelenteni, hogy itt vagyok az ablakod előtt.

-Mi a...? -csodálkoztam, majd a szobámba siettem. Az ablakon kinézve a szám elé kaptam a kezem és nevetni kezdtem. Kinyitottam az üveget, amennyire csak tudtam, majd ő pókember ruhában bemászott. -Te meg mi a jó Szűz Máriát keresel itt?

-Neked is szia. -vette le a maszkját.

-Tehát? -tettem csípőre a kezem.

-Csak úgy nem ugorhatok át, egy nezéz nap után a legjobb lánybarátomhoz? -mosolygott bájosan.

-Peter. Fél tíz van. -mondtam egyhangúan, de közben kicsattantam az örömtől, hogy a legjobb lánybarátjának hívott.

-Őhm... Hát igen.

-Ahaaaa. -fhú... Ez aztán az értelmes beszélgetés. -Kérsz valamit?

-Egy pohár vizet elfogadok.

-Rendben. -mondtam, majd kiszökkentem az étkezőbe. Rájöttem, ha most nem készítem el a teámat, akkor ki fog hűlni, szóval gyorsan azt is megcsináltam. Olyan öt perc múlva visszaindultam a szobámba.

-Köszi. Ők a szüleid? -kérdezte az egyik képemre mutatva.

-Igen. -mondtam egy enyhe mosollyal az arcomon.

-Értem... Nagyon hiányoznak igaz? -váltott át a hangja szomorúra.

-Eléggé. -ültem le az ágyamra.

-Megértem. Már rég elvesztettem a szüleimet, és May néniékhez kerültem. Aztán Ben bácsit...... lelőtték. És... Még csak el sem búcsúzhattam tőle. -ült le mellém.

-Nagyon sajnálom. -próbáltam vele felvenni a szemkontaktust, de ő nem akarta.

-Ja, most meg Tony... -a hangja egy kicsit elcsuklott a végére, és a szemei vörösre változtak.

-Miért kell minden embernek meghalnia egyszer?-meredtem a plafonra. Nem válaszolt csak becsukta a szemét és mély levegőt vett.

-Sarah, kivel beszélgetsz.... Ó szia Peter! -nyitott be Mary.

-Jó napot! Maga ismer engem? -kérdezte még mindig vörös szemekkel.

-Persze! Nem vagy éhes?

-Nem köszönöm. -válaszolt-De nekem most mennem kell. -pillantott magára, és rájött, még mindig a szuperhős jelmezében van.

-Te....... Te....... Te vagy..... Pók....... -kapta a tenyerét a szája elé Mary.

-Nem, nem, nem, nem! -tiltakoztam. Ha megtudná, hogy ő az, tuti nem lenne róla jó véleménye. Utálja a szuperhősöket, szerinte nincs értelmük, mert nem védenek meg senmit, csak a gazdagokat. -Csak.... Őhm...... Jelmezes buliba készül, és Pókembert választotta. -én és a hazugságok.... Ég, és föld!

-Hú, szerencse. Akkor jó bulizást Peter! -sóhajtott.

-Köszönöm.

Kikísértem az ajtón és még egyszer visszafordult.

-Jövök neked eggyel!

-Kösz. Na menj már! -lökdöstem ki a lépcsőházba, és nevetve integettem neki. -Sziaaaa!

-Szia! -mondta mosolyogva, majd visszahúzta a fejére a maszkot, és legurott a lépcsőkön. Én egy kisebb szívroham keretében odafutottam a korláthoz, hogy megnézzem, jól van-e, de ő természetesen talpra érkezett. Odaintett nekem, majd eltűnt, Queens sötét utcái között.