Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

27. Fejezet

Körübellül egy hét telt el az első csókunk óta, és azóta már sokkal felszabadultabban csókolózunk. Ha úgy van, az utcán, de jobb esetben otthon. Éppen a buszmegállóban vártam szerelmem érkezését, amikor elsétált mellettem egy ismerős alak.

-MJ! -ordítottam oda neki.

-Sarah. -nézett vissza mosolyogva. -Mi a helyzet?

-Minden rendben. Megyünk a kórházba. Leveszik ezt a szart a lábamról. -mutattam a gipszemre.

-Király. MegyÜNK? -a hangsúlyt a többesszámra tette.

-Igen... Én..... Meg Pet.... Mármint Pókember. -még Michellenek sem mondtuk meg a titkot.

-Értem. Tök cool, hogy együtt vagy egy Bosszúállóval. -nevetett fel.

-Az.... Eszméletlen.

-De... Te akkor tudod a valódi kilétét is?

-Öhm...... Ne..... Mármint..... Az a helyzet, hogy ig-igen......

-Tényleg? Ki az? Valami 30 éves hapsi? Vagy... Ismerem? -kérdezősködött, én pedig csak lefagyva gondolkodtam, mit válaszoljak. Szerencsére a busz abban a pillanatban megérkezett. Peter hősies arckifejezéssel leszállt a buszról, és már jött volna oda hozzám. Láttam rajta, hogy mi lenne az első cselekedete. Azt már nem! Michelle hiába a legjobb barátom, nem tudhatja meg...

-Peter! Te is itt vagy? Micsoda meglepetés! -rögtönöztem nagyon bénán.

-Igen.. -nézett rám furcsa szemekkel, én pedig intettem egy óvatosat, jelezvén, hogy van társaságom. -Hova... Készülsz? -látszott rajta, hogy leesett neki, mire célzok, mégsem tudott felkészülten csevegni.

-A kórházba....... -a tettetettség rendkívül feltűnő volt, és ez Michelle is észrevette.

-Köztetek valami nincs rendben. -szögezte le.

-Mi ne lenne? Minden a legnagyobb rendben. Nem, Peter? -hát nem vagyok túl jó hazudozó.

-De... De.... Hehe. -az arca átváltott egyfajta bájosan mosolygósba, én pedig csodálkozó tekintettel álcáztam a bennem megbújó feszültséget.

-Oké... Én szerintem most megyek. -jelentette ki MJ. Ez jelen pillanatban megnyugtató volt.

-Rendben.... Örülök, hogy találkoztunk. Szia! -mondtam, egy tettetett mosollyal, ő pedig köszönés nélkül elsétált. -Fhú.... Ez meleg helyzet volt.

-Az. -nevetett fel a mellettem álló Peter.

-Most mit nevetsz, majdnem lebuktunk. -löktem rajta egy óvatosat.

-Nem tudom, na gyere, mielőtt összefutnánk még valakivel. 

Mosolyogva elindultunk, a kórház irányába. Peter sajnos nem tudta megvárni, amíg leveszik a gipszet, mert elmondása szerint valami fontos dolga volt. Besétáltam a kórterembe, ahol aláírtam néhány papírt, és egy fél óra múlva ismét a kórház kapui előtt álltam. Úgy gondoltam a hosszabb úton megyek, mert miért ne? Holnap úgyis hétvége. Azt csinálok, amit akarok. Májusban az emberek annak ellenére, hogy nagyon meleg van, nem szeretnek kint lenni, és ezt nem egészen értem. Én inkább kihasználtam a jó időt. Befordultam a sarkon, ahol a virágárús bódéját pillantottam meg. Ott állt Peter is, a kezében egy csodás virágkoszorút tartva. Egyből elpirultam, és elkezdtem szaladni felé, hogy meglepjem. Véletlenül megbotlottam egy kőben, és hasra estem. Káromkodtam egyet, és lábra álltam. Végre levették a gipszet a lábamról, és én meg újra eltöröm. Nem azért ennyire nem vészes, nyugi. Felálltam, leporoltam magamat, és újra útnak indultam, ezúttal sétálva. Mikor olyan 20 méterre álltam a virágostól, megláttam, hogy MJ is ott áll Peter mellett. Ezt nem teljesen értettem. Közelebb léptem egyet, aztán mégegyet. A következő lépésemnél megálltam, és csodálkozva figyeltem, az elkövetkező eseményeket. Peter odaadta Michellenek a virágcsokrot, aki megölelte őt. Nagyon boldogak voltak mind a ketten. Én tátott szájjal figyeltem, és egy apró könnycsepp lefolyt az arcomon. Megfordultam, és szaladni kezdtem. A szemeimből csak úgy potyogtak a könnyek. Felültem az első buszra, és még én sem tudtam, hova megyek. A végállomáson felkaptam magam mellől a hátizsákomat, és a szemben lévő elhagyatott vasútállomás felé vettem az irányt. Ezt ezeréve nem használja senki, de vonatok még járnak erre. Síró szemmel leültem az egyik padra, és onnan fegyeltem a kanyargó síneket.

-Hogy tudott a szerelmem megcsalni, a legjobb barátnőmmel? -hüppögtem, az arcomat törölgetve. Egy pillanat alatt elsötétült a világ, és mondhatni újra előjött az öngyilkos énem. A lábaim maguktól mozogtak, és a sínre vezettek. Itt törökülésbe ültem, és a fejemet a kezembe temettem.

-Elnézést. -halottam egy hangot, olyan öt perc után a hátam mögül. -Elég veszélyes amit csinálsz, erre még járnak vonatok.

-Tudom. -hallattam egy egyszerű választ, amire a férfi csak felnevetett. Megfordultam, hogy lássam az arcát. -Jó napot!

-Szervusz! Mi történt, amiért ilyen szörnyűséget tennél magaddal? -a férfi hangja nagyon megnyugtató volt. Olyan 40 éves lehetett, nem volt kigyúrva, de gyengének sem mondanám. -Na gyere. Messze laksz?

-Nem. A cseresznyevirág utcában. -nem értem, miért de megbíztam benne.

-Az kocsival innen olyan fél óra. Na mindegy, hazaviszlek. -ajánlotta fel.

-Köszönöm, de nem fontos.

-Egyébként is arra mennék. Útba esik. Gyere. -mosolygott. Én felálltam a sínről, és követtem az autójáig. Beszálltam hátra, mert azt mondta, majd ül valaki előre. Én csak mosolyogtam.

20 perce utazhattunk, és még mindig nem ült be hozzánk senki. 

-Itt forduljon be! -mutattam neki az utat, de ő nem tette. -Őhm.... Következőre, már csak az utca végén lehet befordulni.

-Nyugodj meg! Tudom mit csinálok.-a hangja már kevésbé volt megnyugtató. 

-Rendben. -bólintottam gyanakodva.

Elhagytuk az összes lehetséges helyet, ahol be lehetett volna kanyarodni, és egyre jobban kezdtem aggódni.

-Ne haragudjon, de biztosan tudja, hogy merre kell menni a....

-Nem hiszem el, hogy még nem jöttél rá. -vágott a szavamba. A kocsi ajtajait egy gombnyomással bezárta, és folytatta. -Ahoz képest, hogy Pókember barátnője vagy, nem vagy túl okos. Innen nem haza megyünk. Ja, és telefonnal próbálkozhatsz. Itt egyáltalán nincs térerő.

Már megint elraboltak? Ezt nem hiszem el! Tehetetlen dühömben ismét sírni kezdtem. Mi jöhet még?