Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

30. Fejezet

Egy hét telt el azóta, hogy ez az elrablós történet lerendeződött. Kifogásokat kellett keresnem Maryéknek amivel nem jártam túl nagy sikerrel.

-Szóval... Ha befejezted a hazudozást, elmondhatnád az igazat. Hol voltál a múlt héten? -tette fel úgy századszorra a kérdést Mary.

-Mondom! Volt egy... Ilyen koncert.... Amit pont aznap tudtunk meg, hogy lesz.... És már nem volt időm szólni... -hazudtam.

-Rendben. Utálom ezt mondani, de.... Szobafogság!

-Mi?! Meddig??? -emeltem fel a hangom.

-Azt még nem tudom. Lehet, hogy egy hétig, lehet, hogy egy évig. -jelentette ki feszülten.

-Ez..... Nem igazság... Én.... Vah.... Jól van! -hisztiztem.

-Ja! És Peter sem jöhet fel többet... Rossz hatással van rád! -tette hozzá, miközben kilépett a szobámból.

-Nem! Azt már nem! Ez....... Rosszabb mintha megölnél! -ordítottam, síró hangon, ugyanis megint bőgni kezdtem.

-Higgy nekem! Nem rosszabb... Még egyszer találkozhatsz vele. Amíg elmondod, hogy az volt az utolsó, az iskolán kívül.

-Tudod mit? Én is "utálom ezt mondani", de utállak! Majdnem annyira mint Harryt! -azt hittem, ez az utolsó szavam, és rácsaptam az ajtómat.

-Te figyelj! -mondta miközben ismét kinyitotta. -Ha mégegyszer meghallom ezt, kiiratlak az iskoládból, és ezt a találkozási lehetőséget is elveszem tőletek!

-Remek. -ennyit tudtam kibökni, majd az ágyamhoz szaladtam, hogy írjak Peternek. Meg is tettem, és szinte azonnal jött rá a válasz.

Sarah:
-Szia Peter! Beszélnünk kéne... De nem írásban. (Nyugi, nem szakítani akarok)

Peter:
-Jó. Ma 5-kor ráérek. Te mikor? Am én is beszélni akartam valamiről veled.

Sarah:
-Ok. 5kor jó nekem is. Csók😘

Peter:
-Szia ❤

Szóval ötkor. Kíváncsi voltam, vajon ő mit akart nekem mondani. Reméltem, hogy nem valami rossz hír. Ekkor éppen 3 óra volt. Tűkön ülve vártam a találkozást, annak ellnére, hogy tudtam, nem lesz jó vége. Bekapcsoltam a tv-met, és néztem a híreket.

A mai adásban: Pókembert figyelték meg egy Torontói ház mellett, Kanadában. Egyes civilek azt állítják, hogy a szuperhős, barátnőjét ment megmenteni, a híres kanadai énekestől Shawn Mendestől. Ezek a hírek még nem bizonyítottak.

Mi a...... Már ott is észrevettek? És ha legközelebb csak a boltig megyek le, és ott támadnak le a paparazzik? Mit teszek majd? Megannyi kérdés, és oly kevés válasz...
Egy óra múlva elkezdtem készülődni. Sminkeltem, hajat mostam, (nem ebben a sorrendben) fogat is mostam, amit egy szokványos randi előtt teszek. Felvettem valami csinosat, de egyben dögöset, és így indultam a találkára. A buszmegállóban várva, számtalan indok eszembe jutott, hogy vajon miért akar velem beszélni? Amint leszállt a járműről, láttam az arcán, hogy nem túl boldog. Odaszaladtam hozzá, és éppen lekaptam volna, mire ő összezárt szájjal, a csókunkból szájrapuszit csinált.

-Ő..... Ezt most miért kaptam? -kérdeztem furcsa arckifejezéssel.

-Csak... Meg vagyok fázva... Khmm... -tettetett egy apróbb köhögést, majd mintha mi sem történt volna, összekulcsoltuk a kezünket. A kedvenc parkunkhoz érve leültünk egy általunk választott falhoz és csak csendben vártunk a csodára. A csend hanghullámai falat építettek közénk, annak ellenére, hogy 2 centire ültünk egymástól. Ezt a falat én bontottam le, mégpedig azzal, hogy megszólaltam.

-Szóval... Kezdem én.... Mary azt akarja, hogy ne találkozzunk többet... Csak az iskolában. -nehezemre esett kimondani, de megtettem. Amint ezt kimondtam, a láthatatlan fal ismét visszaépült, és megint nem szóltunk egymáshoz. Mintha nem is ismernénk egymást. A szívem sajgott a fájdalomtól, az arcára tekintve. Látszott rajta a szomorúság, és a lesokkoltság egyaránt. Egy-két perc után megszólalt:

-Lehet...... Hogy jobb is így. -a végét alig érthetően mondta, és rendkívül halkan.

-Hogy mi? -kérdeztem vissza, csodálkozva.

-Figyelj.... Én erről akartam veled beszélni. Hatalmas felelősséggel, és veszéllyel jár, hogy velem vagy együtt. Még csak... Nem is járunk egy hónapja sem, de már el is akartak rabolni.... Én... Nem akarom, hogy bajod essen. -a végét lehajtott fejjel ejtette ki a száján, én pedig csak feszülten figyeltem. Nem hittem el amit mond.

-Nem esik többet bajom. Nyugodj meg, ezt majd amikor higgadtabbak leszünk, megbeszéljük. -próbáltam terelni a témát.

-Nem.... Éppen elég volt ennyi... -rázta meg a fejét, a szavakat halkan kiejtve száján.

-Most szakítani..... akarsz? -kérdeztem néhány könnycseppet elhullajtva.

-Én.... Nem tudom.... Azt hiszem... Igen.... -szipogta csöndesen, bizonytalanul.

Csak ültem ott, és meredtem magam elé. Nem szóltam semmit, a nagy csend hatására hallani lehetett a könnyeim csobbanását a nadrágomon. Néha vettem egy kisebb levegőt, a számon keresztül, aminek a hangja hasonlított egy fuldokló emberéhez. Úgy is éreztem magam. Mintha elfogyott volna az összes levegő a világon. Az arcomat áztatták a sós könnyek. A szívem hevesen vert, de nem azért mert örültem, vagy szerelmes voltam. A hasamban a lepkék, mintha meghaltak volna, egyesével potyogtak le, és ez fájdalommal töltött el. A szememből megszűnt az a csodálatos ragyogás, ami akkor volt megfigyelhető, amikor egy randinkra készültem. Láttam rajta, hogy rosszul esik neki így látni engem, de tudtam, nem fogja meggondolni magát.

-Akkor ennyi. -mondtam ki végül.

-Ennyi. -jött a felelet.

-Hát.... Szia Peter. -búcsúztam el, talán örökre.

-Szia...... Sarah.