Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

34. Fejezet

Másnap:

Rengeteget aludtam, az utóbbi időben.  A fájdalomcsillapító teljesen elnyomta az elmémet, és a gondolataimat. Folyamatosan hülyeségeket beszéltem, amiből sem Peter, sem az orvos nem értett semmit. Ez mindenkinek feszengést okozott, mivel próbáltak rájönni, mit szeretnék közölni, hátha valami fontos, de sosem lelték értelmét a mondandómnak. Peternek hiányzott a régi énem. Folyamatosan sírt, látva a teljesen fehér arcomat, hatalmas sötét karikákkal a szemem alatt. Reggelente, még egészen magamnál voltam, ezért hallottam, amit aznap reggel mondott Peternek, és Mary néniéknek az orvos:

-Szóval, tanulmányoztam egy kicsit az említett tüneteket, és úgy tűnik a hölgy gyermekkori skizofréniában szenvedett.... -ezt az orvos nagyon halkan mormogta.

-Kérem.... Ne beszéljen úgy róla... Mintha... Mintha már nem élne... -szipogott Peter.

-Rendben. Elnézést. -hajtotta le a fejét a doktor.

Szóval ez volt reggel. Peter azóta is ott ült mellettem. Már egy ideje nem ment iskolába. Ezért...

-Szia, jöttem ahogy tudtam. -sétált be MJ délután 4 körül.

-Szia. -törölte meg a szemét, a szerelmem.

-Itt vannak a házik... -nyújtott át a lány, egy égészen telt paksamétát.

-Köszönöm... Hogy, hogy bejöttél? -kérdezte a fiú, vöröslő szemekkel.

-Ha Peter nem megy a háziért, akkor a házi megy Peterért.... -próbált viccelődni Michelle.

-M...... Mi...... Michelle? -kérdeztem, miközben résnyire kinyitottam a szemem.

-Itt vagyok! -szaldt oda hozzám, a földre ejtve mindent, ami a kezében volt.

-Hi........... Hiányoztál.. -dadogtam.

-Te is nekem! -mondta ismét könnybe lábadt szemekkel.-De mostmár itt vagyok. Jó? És itt is maradok. Amíg.... Csak lehet....

Könnyes szemei fájdalmat jelentettek számomra, és azt kívántam, bár ezt ő is tudta volna. De nem tette. Csak engem őrölt fel ez az érzés belülről, őket hidegenhagyva. És míg én tudtam, bármelyik pillanatban itt lehet a vég, ők azt remélték, ez egy átmeneti állapot. Egy rémálom, amiből mind egyszerre ébredünk fel... Bár az lett volna. Egy nagyon rossz rémálom.... De sajnos nem az volt. Ez a kegyetlen igazság.

-Mióta aludt? -kérdezte hüppögve MJ.

-Reggel óta fel sem kelt... -hajtotta le a fejét Peter. -Mármint úgy igazán..

-Ez nem lehet igaz... -sírta el magát ismét.

Peter a kezemet szorítva nézte, a szemeimet, amiből a lélek lassan kezdett kiszállni.... Olykor az égre tekintett, és vissza rám.... Olykor a földre.... És megállás nélkül zokogott. Egy pillanatra, mintha teljesen visszakaptam volna lélekjelenlétemet, magabiztosan, és érthetően megszólaltam:

-A levél!

-Milyen levél? -kérdezte Peter meglepettebben, mint bármikor.

-Az..... Asztalomon.. Van.. Egy levél.... Neked.. -dadogtam egyre halkabban.

-Mi van benne? -szipogta a fiú.

-Mm.... -adtam ki a számon egy érdekes hangot, és meg akartam fordulni, de Peter óvatosan visszafordított.

-Na?

-Ne... Ked.. Írtam.... Csak.... Csak akkor nyisd ki, amikor már nem vagyok!... Érted?

-Értem.... Értem... Persze.... -hajtotta le a fejét, mikor rájött.. Ez már azt jelenti, hogy hamarosan vége.

Itt jött egy hosszabb képszakadás, gondolom elaludtam ismét, és megint álmodtam valamit... Sokkal kivehetetlenebb volt, mint a tengerparti álmom, de emlékeztem valamire: Összeházasodtunk. A menyasszonyi ruhám, nagyon egyszerűnek, mégis szépnek tűnt. Volt két gyerekünk... Emma, és Stanley. Nagyon boldog gyerekeknek látszottak, folyton szaladgáltak, és játszottak. Amikor összevesztek, nekem kellett őket kibékíteni, ami érdekes módon, egészen jól ment. Láttam Emma-t elaludni Peter karjában, és egy kicsit el is érzékenyültem. Aztán Stanleyre néztem, lehajoltam hozzá, és nyomtam egy apró puszit a homlokára. Talán még azt is megkérdeztem: ugye te sosem nősz fel? A válaszra már nem emlékszem, mert egy újabb vizsgálat felébresztett.

-Meddig volt ébren? -kérdezte egy ápoló Petert.

-Nem sokáig... 15-20 percig... -érkezett a válasz.

-Értem... -hallatta ezt a szót az orvos, majd közelebb lépett hozzám, és megvizsgált. -Ébren van! -szólt az ápolónak, aki egyből írt is valamit egy lapra.

-Mennyi...... Időm... Van... Még? -kérdeztem halkan.

-Tényleg akarja tudni? -suttogta az orvos.

-I... Igen....

-Talán már csak pár óra... Nagyon sajnálom. Mondta, majd hátralépett.

Én elkeseredve néztem Peter szemeit, de semmit sem segített.. Csak még szomorúbb lettem. Peter bánatos arca, mindent elárult érzelmeiről.

Visszatértem! Tudom, nagyon rég volt rész, és nagyon sajnálom! Most az utóbbi időben rengeteg a dolgom, az iskola miatt. Ezért kérlek, ne írjatok olyanokat kommentbe, "ha nem lesz rész, öngyilkos leszek". Lesz rész! Minél hamarabb tudom hozni, úgy hozom is! Szeretlek titeket! ❤