Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

29. Fejezet

Percekig csak vártam, és vártam. Újra, és újra elbőgtem magam, az örömtől, és a reménytől. Képzelem, hogy nézhettem ki: egy csaj, akinek lefolyt a szempillaspirálja, és a haja is rémísztően kócos. A párás üvegen pedig tenyérlenyomatok.... Szegény járókelők.... Néhány perc után kezdtem elveszteni a hitet, miszerint megmentenek. Bömbölve ütöttem az ablakomat, és közben folyamatosan azt üvöltöztem: NEEE! NE HAGYJ ITT BAZDMEG!!! Ebben a pillanatban megláttam a kezében egy poroltóval. Kapkodva lépkedve ért oda hozzám, majd intett, hogy húzódjak arrébb. Én megtettem. Egy pillanatra megfordultam, és bár ne tettem volna.  Möggöttem olyan 500 méterre feltűnt az elrablóm, és egy másik férfi is.

-SIESS!!!!! -ordítottam síró hangon.

Erősen megütötte az üveget a piros tárggyal, de az nem tört be. Mégegyszer eljátszotta ugyanezt. A két alak egyre közelebb értek, de nem vették észre az éppen folyó műveletet. Csaknem 200 méterre voltak, amikor az ablaküveg sikeresen betört, és az apró szilánkok szanaszét repültek körülöttem, és egyik-másik meg is sebezett. Az ablak majdnem teljes egészében betört, csak az alján maradtak kiálló szilánkok, amik a kiszállásomkor pengeként álltak a hasamba. Felsikítottam a fájdalamtól, és a megmentőm, megpróbált segíteni. Végül kiestem, rá a hasamra, ami hatalmas fájdalmat okozott. Egy másodperc önsajnálat után felálltam, és a hasamat fogva rohanni kezdtem. A srác csak szaladt utánam, és odakiáltottam neki.

-FIGYELJ, EZ ROHADT FONTOS! MELYIK A KOCSID??

-Gyere, megmutatom!

Rohanni kezdtünk egy adott irányba, és egy fekete terepjárót megpillantva rányomott a slusszkulcs gombjára, majd a kocsi lámpái világítással jelezni kezdtek. Bepattantam az anyósülésre, ő pedig a kormányhoz.

-Tök mindegy, hogy hova, csak vezess el innen kérlek! Majd... Adok pénzt is ha kell! -kértem tőle zihálva.

-Rendben. -mondta, majd a kocsit  elindítva útnak indultunk. A visszapillantón keresztül figyeltem, ahogy a két férfi még utánunk fut, majd egy ponton feladják. 20 perc utazás után beállt egy nagy ház elé. -Megjöttünk. -mondta mosolyogva. Én a pénztárcámért nyúltam, hogy fizessek neki egy 20-ast vagy valami, de nem hagyta. Elutasította, majd kiszállt, és intett, hogy menjek én is vele.

-Mármint.... Be? A házba? -kételkedtem.

-Igen. El kell látni a sebedet. -mutatott a hasamra, én pedig fájdalommal teli arckifejezéssel meredtem rá a testrészemre.

-Rendben... -szégyenlősen a földre tekintettem, majd a szemébe.

Elindultunk befelé, én pedig csak ámultam. A ház eszméletlenül gyönyörű volt. Megnyugtató törtfehér szín keveredett barnával a bútorokban. A házat nagyrészt a világosság, és a fény jellemezte, ami hatalmas boldogsággal töltötte meg a tereket. A falakon helyenként nagyobb képek, máshol óriási ablakok feküdtek. Én csak tátott szájjal figyeltem.

-Mi a baj? Gyere! Az elsősegélykészlet az emeleten van. -jelentette ki.

-Persze..... Azta... -csodálkoztam.

Felmentünk az emeletre, ahol kisebb-nagyobb sikerrel el lett látva a sebem.

-Ide valósi vagy? -kérdezte, miközben indultam volna ki az ajtón.

-Nem... New Yorkból jöttem. Nem önszántamból.

-Ezt akartam is kérdezni.... Mi történt? -aggódó tekintete, egy kicsit megmosolyogtatott.

-Áh... Hosszú történet.... Legyen elég annyi, hogy elraboltak, és te pedig megmentettél. -legyintettem.

-Értem.... És hogy mész haza?