Nem tehetsz róla! (Peter Parker ff) //Befejezett//

2. Fejezet

Reggel. Csicseregnek a madarak, a nap forrón perzseli fel a szobámat vakító sugaraival. Ha hallana biztosan mondanám neki, hogy: 'te hülye csillag, hagyjál már aludni', de erre sajnos nincs lehetőség. Meg amúgy fel kell kelnem.
Általában olyan 5, fél 6 körül kelek, hogy gyorsan iskolába tudjak indulni. Most is ezt tettem. Gyorsan kikaptam a szekrényemből egy menő fekete szakadt farmernadrágot, egy fehér virágos blúzt aminek le lehet húzni a vállát. A fürdőszobába siettem, ledobtam a pizsamámat a mosógép tetejére, majd a 100 ezer éves fürdőkádba huppantam. A csapot megnyitva a testemet először átjárta a hideg víz, ezért elég erőteljesen kirázott a hideg. Ezután langyosra állítottam a zuhany hőmérsékletét ami már sokkal kellemesebben esett. Zuhanyzás után a rendkívül vízköves tükörbe néztem, és még a koszok ellenére is megállapítottam, hogy be van dagadva a szemem... Gyorsan kikaptam a BB krémemet, és a korrektoromat a szekrényből és amennyire csak tudtam elrejtettem a táskákat. Még megmostam a fogamat is, csak utána öltöztem fel a mai ruhámba. Valamit kezdtem a hajammal, a táskámat a hátamra dobtam, és siettem a vonathoz ami elvisz az iskolámig.

***

A vonatról leszállva kihúztam a fél fülemből a fülhallgatót, majd odasétáltam MJ-hez.

-Szia! -köszöntem neki vidáman.

-Hali. Mire fel ez a nagy boldogság?

-Mindig öröm, ha eljöhetek otthonról. -vigyorogtam tovább, majd mindketten a mellettünk elviharozó Peter Parkerre kaptuk a tekintetünket.

-Ennek meg mi baja? -kérdezte teljesen jogosan Michelle, ugyanis Peter hatalmas mosollyal az arcán főleg felém nézegetett.

-Fogalmam sincs.. -válaszoltam kb farkasszemet nézve az illetővel. Nem igazán szoktuk meg tőle a boldogságot az utóbbi időben... Jó mondjuk ez érthető.. Elvégre is elvesztette a főnökét, akit nagyon szeretett. De most egészen jól érzi magát, sőt... Lepkét lehetne fogatni vele.

-Szia Ned! -köszönt oda szórakozottan a legjobb haverjának, aki körübellül pont olyan arckifejezést vágott mint mi.

-Szia... Mi van veled, haver? Mi ez a nagy boldogság?

-Maaajd... Suli után mindent elmondok most gyere Matek az első óránk! -Peter továbbra sem hagyta abba a mosolygást.

-Jajj... Tényleg... Matek.... Pfúj.. Mennünk kéne... -néztem MJ-re undorodó arckifejezéssel.

Egy-két perc alatt már a szekrényemnél álltam, és pakoltam a könyveim között. MJ-nek irodalom órája volt, mert két felé lett osztva az osztályunk még év elején. Amint kivettem a Matek könyvem és a táskámból próbáltam kiráncigálni a matematika füzetem, arra gondoltam, a következő óra úgyis kémia, miért ne vihetném azt is? Szóval 3 könyv és 2 füzet tornyosult most a karjaimon. Valahogyan a könyökömmel becsuktam a szekrényajtómat majd megfordultam. Abban a pillanatban elkapott a szívroham. Peter állt előttem a szekrényének támaszkodva fülig érő szájjal. Én felkiáltottam, majd a kezemben lévő eddig egyensúlyban tartott tanszerek, egytől-egyig a földön fetrengtek.

-Ne-Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! -sajnálkozott.

-Már késő... -mormogtam az orrom alá, közben leguggoltam, hogy felszedjem a cuccaimat. Peter természetesen segített... Egyszercsak megállt és a nyitott kémiafüzetemre terelődött a tekintete.

-Te érted a kémiát? -kérdezte ámuldozva közben tekintete a szemem és a füzetem között cikázott. -Ezek az egyenletek tökéletesen lettek megoldva.... Hogy... Hogy?

-Azt hitted, csak te vagy ilyen zseni? Amúgy igen értem a kémiát... De a matekot sajnos nagyon nem...

-Pedig a kettőnek azért van köze egymáshoz. -megpróbálta elfolytani a nevetését, de képtelen volt.

-Kösz... -mondtam, majd felálltam elvettem tőle a könyveim, és a terem irányába viharoztam.

-Várj! -szólt utánam, mire én reflexből megfordultam. -Van kedved mellém ülni matekon?

-És mi lesz Neddel?

-Másik csoport... Rémlik? -kérdezte pimasz mosollyal az arcán.

-Hát... Legyen... -egyeztem bele.

***

-Ez aaa.... Matek házid akarna lenni? -kérdezte a mellettem ülő Peter.

-Ne röhögj ki kérlek... Mondtam, hogy nem értem. -hajtottam le a fejem, és éreztem, ahogy vörösödik el a szégyentől.

-Igazából ezt jó csináltad volna, csak ott szorozni kellett volna.. Ott pedig csak elírtad... Az nem 31X, hanem 13X. Ha így számolsz akkor biztosan kijön.

-Őő.... -ennyit bírtam kinyőgni, ugyanis teljesen lesokkolt, már maga a tény, hogy majdnem jól csináltam...

-Ha gondolod.... Nem is tudom... -kezdett bele. Én pedig csak figyeltem. -Va-va-van vagyis... Lenne kedved..... Mármint ha gondolod, én szívesen korrepetállak...

Egy pillanatra elpirult és amint ezt megláttam én is elpirultam.

-De csak ha nincs programod...

-Nincs. -mosolyodtam el. - Ráérek. -póki biztosan nem haragszik ha néhányszor kihagyom az öngyilkos merényleteimet...

-Na az klassz.-fújta ki a levegőt.

-Mr. Parker! Velünk is megosztaná a mondanivalóját? -tette fel a kérdést a matektanár.

-Őhm... Igen persze, hogyne. Szóvaal.... A megoldásról beszéltünk amiiii.... -makogta miközben a táblán lévő feladatot bámulta (amit nyilván nem írtunk le a füzetünkbe). -szááz..... Tizeeeen...... Kettő! Száztizenkettő!

A tanár a táblára nézett, majd egy fél perc múlva visszanézett a mellettem ülő fiúra és sértődött hangnemben odaszólt:

-Helyes a válasz... Mr. Parker. De legközelebb ne beszélgessen...

-Rendben.-válaszolta bűnbánó arckifejezéssel. Eszméletlen ez a srác...