Chat Love [TaeGi]

28👀

"Rohama volt..."

Csak bámultam magam elé. Köpni nyelni nem tudtam. Bepánikoltam. Mi lesz ha nem tudják megműteni? Mi lesz ha meghal? Nem... Nem történhet ez... Olyan jó ember, nem történhet ez vele.

  - YoonGi...? - lengette meg kezét szemeim előtt Kook.
 
  - Mi történt? - a hangom rideg, monoton volt.

  - Sétáltunk visszafele a lakáshoz...aztán egyszer csak megállt, nem kapott levegőt. Bepánikolt. Mondtam neki, hogy ha megnyukszik akkor semmi baj nem lesz. De ugyanúgy kapkodta a levegőt. Adtam neki vizet és gyógyszert meg leültettem nyilván, de semmi. Aztán összeesett... Alig lélegzett... - csak hallgattam. A mondandója után is csak hallgattam. - Most műtik... - tette hozzá, mire nekem picit felcsillant a szemem.

  - Nem mondtak semmit? Hogy mikor lehet bemenni hozzá vagy valami?

  - Semmit... Csak hogy nem stabil az állapota... - nyeltem, majd biccentettem egyet és leültem egy székre.

Könyököltem a térdemen, arcomat pedig kezeimen pihentettem. Sírtam. Csendben. A szemeimből vízesésként folytak a könnyek, de csendben voltam. Leült mellém Kook és átkarolta a vállamat. Tudtam jól, hogy ő is borzasztóan aggóik Tae miatt. Kook is sírt, de ő hangosabban.

*

Kijött végre az orvos. Mindketten felpattantunk és elé léptünk. Tudta mi kell nekünk, bele is kezdett a mondandójába. Borzasztóan izgultunk. Az orvos kicsit hezitált, ami még feszültebbé tette a helyzetet.

  - Miért nem hozták be hamarabb? - kérdezte ridegen az orvos.
 
  - Hát...mi...mi nem tudtuk, hogy baj van... Vagyis tudtuk, hogy van valami, de mindíg azt mondta, hogy rendben van... - hajtottam le a fejem, mire az orvos idegesen felsóhajtott.

  - A halál szélén van. Imádkozzanak, hogy megélje a holnapot. Viszont bemehetnek hozzá, de még egy ideig aludni fog. - rideg volt ismét, majd elment.

Ránéztem Kookra, aki teljesen összetört. Mintha magamat láttam volna Kook verzióban. Sóhajtottam egyet, majd benyitottam a kórterembe. Tae fehérebb volt a falnál. Összeszorult a szívem amint megláttam... Mindketten odamentünk TaeHyunghoz. Leültem mellé a székre, Kook is odahúzott egyet. Megfogtam a szerelmem kezét. Csövek lógtak ki belőle... A száján oxigén maszk... Magamat hibáztattam. Ha nem engedek a makacsságának, és beheozom, most nem lennénk itt. Nem lett volna újra rohama...

*

Az idő lassan telt. Már hajnali két órát ütött az óra. Kook a tanácsomra lefeküdt az egyik üres ágyra. Én csak ültem Tae mellett, és fogtam a kezét. Most is sírtam. Féltem hogy ismét elveszítem. Örökre...
Megmozdította a kezét! Ránéztem, a homlokát ráncolta. Kipattantak álmos szemeim. Tae kómás arcával rámnézett.

  - Itt vagy életem, itt vagyok. - mondtam neki halkan, könnyeimmel küzdve. Ő csak bólintott egyet, majd rászorított a kezemre. Leültem mellé az ágyra és egy csókot leheltem a homlokára.

Nyilván még nem tudott beszélni. Néztem az arcát, és gyengéden simogattam azt.
"Sajnálom" tátogta.

  - Semmi baj szerelmem. Semmi baj.

De termékeny ma vakaki;)
Megsajnáltam a népet szal itt a kövi rész pusza ez is ugyan olyan szarul zárult le mint az előző de nembajj ez már a védjegye ennek a könyvnek🤷🤷
Luv ya all💜💜💜💜