exchange student ⚣

20.

Jimin szemszöge:

Miután Tae magamra hagyott a wc előtt térdelve, én kiadtam magamból a tegnap este bevitt alkoholt és egyebet. Mikor már azt hittem, nem maradt bennem semmi, rám jött a migrénes fejfájás és újra a kagyló fölé görnyedtem.
Egy jó időbe beletelt, mire megnyugodtam. Megmostam az arcom és a Taehyungnál lévő fogkefémmel megmostam a fogam.

Még egy jó pár percig pihegtem bent, mikor ajtócsapódásra lettem figyelmes, majd Taehyung hangját hallottam meg kintről.
- Szóval tetszenek a barátaim.

Nem tudtam, kivel beszélhet. Kába voltam még, de azt biztosan tudtam, hogy a telefonból halkan kiszűrődő hangot nem ismerem.

Mivel nem akartam zavarni, még bent maradtam. Diszkréten próbáltam nem kihallgatni a beszélgetést, de annyit így is sikerült kitalálnom, hogy egy fiatalabb fiúval beszél, aki egészen közel állhat hozzá. Úgy gondoltam, az unokatestvére lehet.

Aztán Taehyung megkérte a fiút valamire. Egy kis ideig halkabban beszéltek, majd a fiú megköszörülte a torkát és-
Énekelni kezdett.

A hangja hozzám is elért és még a készülék torzítása sem rontott a hangja minőségén.

Jungkook. Az ő hangja volt.

Sokat mélyült az évek alatt. Férfiasabb lett, de megmaradt benne az a báj és lágyság, ami már akkor is benne volt, mikor még együtt énekeltünk a játszótéren, vagy a szobájában.
Az iskolában mindig kinevettek minket, mikor meglátták, hogy együtt éneklünk. Ráadásul szerintük csak a buzik kornyikálnak így...
Mi tagadás, akkor sem volt éppen férfias a hangom. De Jungkooknak tetszett és a dicséreteivel mindig megmosolyogtatott.

Amikor belelendült a dalba, nem számított már számomra semmi azon kívül, hogy lássam őt. Nem számított, mit kért majd' tíz évvel ezelőtt tőlem. Nem érdekelt semmilyen sérelem, amit évekig hordoztam magamban. Mert hiába tagadtam már évek óta... hiányzott.

Kinyitottam az ajtót és így hangosabban hallhattam a hívogató hangját.

Tíz év után először néztem rá. Taehyung háttal ült nekem, így a telefon képernyőjére tökéletesen ráláttam.

A szemei csukva voltak, de így is tökéletesen látszott, hogy felnőtt. Az arca karakteres, az állkapocsvonala hihetetlen éles.
A hangja is tökéletes volt egész lényével együtt.

Könnyek szöktek a szemembe és legszívesebben csak lekuporodtam volna a földre sírni, de túlságosan leblokkolt a látványa, így csak csendben sírdogáltam tovább. A szomorú dalszöveg és a gyönyörű hangja csak rontott a helyzetemen.

Nemsokára abbahagyta a dalt, kinyitotta a szemeit és rám nézett.
Egyenesen a szemeimbe.

- Jungkook...- suttogtam.

***

Taehyung hátrafordult barátja hangjára. Jimin az ajtóban állt és szemeiből két széles csíkban folyt a könny. Egyenesen a telefonra nézett. Jungkookra.

Úgy látszik, a fiatalabb is felismerte őt, mert egy másodperc alatt neki is könnybe lábadtak a szemei és akadozva vette a levegőt.

- Jobb, ha most magatokra hagylak titeket egy kicsit. Beszélgessetek.- Taehyung Jimin kezébe adta a készüléket és csöndben elhagyta a szobát.

Amint kilépett, Namjoon állt elé és lehúzta az ágyra.
- Ennek a kölyöknek rohadt nagy tehetsége van! De hogyhogy ilyen gyorsan befejeztétek? Arra számítottam, hogy egy fél óráig fogod ajnározni.
- Megjelent Jimin.- Azzal Tae beszámolt a többieknek a két fiú egykori barátságáról. Mindhárman megdöbbentek.
- Szóval Jimin meg a cserediákod ismerték egymást, sőt, barátok voltak gyerekkorukban?- kérdezte Hobi hitetlenkedve.
- Igen- sóhajtott Taehyung.- Remélem meg tudják beszélni a dolgot.