Viszlát Asgard! [Loki&Natasha]

Te vagy a legjobb hiba, amit elkövettem

„I'll give you all I have
And nothing less I promise.
Love me and don't look back.
I want you with me on this road to the sky,
We'll be shining every night. I promise you,
Just me and you.
Oh I promise you."

Utah, két kisváros között a sivatagban...

Kimért, hosszú léptekkel haladt előre a hűvös sivatagi éjszakában, felemelt fejjel. Sötétzöld köpenye árnyékként lebegett utána. Fegyelmezett testtartása mégis valahol mély fájdalomról és bánatról árulkodott. Tengerzöld szemeiben szomorúan meg-megcsillant az égbolt fénye. Utah lakatlan, jellegzetes sziklaképződményekkel tarkított területe felett ezen az éjjel különösen fényesen ragyogtak a csillagok. A galaxis ezernyi izzó ponttal, zöld, kék, lila és bíbor csillagköddel tündökölt felette, de az ő figyelmét egyetlen égitest, a Hold aranyló, keskeny sarlója kötötte le.

– Egyre csak fogy és fogy... Vajon mi lenne, ha egy napon a Hold örök árnyékba borulna, s az éjszakák Midgardon fénye nélkül maradnának? – futott át Loki elméjén a gondolat. – Mi lesz majd, ha már emlékeznie is nehéz lesz arra, amit egy hete még olyan tisztán és intenzíven érzett a szívében? Mi lesz, ha elfelejti Natashát? Mi a célja egyáltalán: elfeledni örökre, vagy emlékezni rá és a fájdalomra bármi áron? Nem volt biztos benne, ám tovább ezen rágódni sem volt kedve. Inkább végre megpróbálta élvezni a kopár, félhomályban szürkés-vöröses árnyalatot mutató kősivatag felett kavargó, fényárban úszó univerzumot. – Gyönyörű és varázslatos.. ahogy mindig.

„How soon do we forget how we felt?
Dealing with emotions that never left,
Playing with the hand that we were dealt in this game..."

Tovább gyalogolt a semmi közepén a vékony Hold felé, a Végtelen hatása alatt. Egy idő után viszont erőt vett rajta a fáradtság. Hajnal óta rótta a sivatagot, és már éjfél után járt az idő. Ideje lenne pihennie. Persze ha kellett, heteket is kibírt alvás nélkül, félig jötün volt, ám nem látta értelmét felesleges önmarcangolásnak. Ha alszik, addig sem kell arra a nőre gondolnia, aki így megrontotta a szívét. Felolvasztotta a jeget, és most ami maradt, vadul örvénylik benne, akarata ellenére.

Odasétált egy barátságosnak vélt, lyukacsos szikla tövéhez, majd bemászott egy nem túl mély, barlang szerű üregbe. Ha leülve hátát oldalt a falnak vetette, széles panorámában tárult elé az árnyékos sivatag és az azt körbefonó, izzó égbolt. Párszor még eszébe jutott Natasha, miközben köpenyét takaróként magára húzta. Ezen már meg sem lepődött. Az egész nyamvadt menekülés alatt, ahova némi készpénz kivételével semmi földi dolgot nem vitt magával, csak Ő járt az eszében és a vágy, hogy bár még mindig vele lehetne...

„Maybe I'm the sinner, and you're the saint,
Gotta stop pretending what we ain't,
Why we pointing fingers, anyway?
When we're the same."

Nem lehetett vele. Soha nem is lehetett volna Az álcájának vége, hogy is élhetne ezután békében a Földön? Bár a bolygót még nem hagyta el, újból titokban utazott, lakatlan vidékeken keresztül, ahol alig találkozott emberekkel, kik felismerhették volna.

Fenrirt még aznap este, a nagy lelepleződés estéjén a szomszéd, azaz ex-szomszéd, kisfiúra, Dannyre bízta. Ha ételre vagy italra volt szüksége, zárás után beosont egy-egy kisebb üzletbe, majd a pénzt a pulton hagyta. Persze múltját tekintve nem állt volna távol tőle a lopás, de ugyan mit kezdett volna a Midgardi pénzzel, ha néhány hét múlva örökre elbúcsúzik ettől a világtól?

Még két hét. Ennyit adott magának Loki, Thor mostohatestvére, Asgard fekete báránya és Laufey fia, hogy átjárót keressen a galaxis egy távoli pontjába. Olyan távoliba, amilyenbe lehet, és élete újabb korszakát zárja le magában. Muszáj volt bevallania, élete eddigi legbékésebb, legkellemesebb, legjobb korszakát. Egy korszakot, amit végig hazugságban élt meg.