Viszlát Asgard! [Loki&Natasha]

Viszlát Asgard!

A világ kegyetlen, ahogy az élet is az. Ha rosszat teszel, megbánod, de ha jót, azt is – talán még jobban is. Mert nincs, aki értékeljen, nincs, akinek igazán fontos vagy. Nincs, aki meghallgat, aki megért, aki megment. Mindenki csak önmagával foglalkozik és tesz a fejedre, amíg valami csoda folytán szüksége nem lesz rád. Akkor persze könyörög, térden csúszik előtted... de amikor megtetted, amire kért, minden a régi lesz, semmi nem változik igazán. Ő ugyanaz a hálátlan, önző, beképzelt bolond marad, te pedig a kívülálló, a nevetség tárgya. Ha pedig ezután még kiállnál az igazadért, hát akkor készülj fel a legrosszabbra...

A végén mindenki egyedül marad. A végén mindenki csak magára számíthat. Ha nincs hova menned, ha nincs hova menekülnöd, ha a világ ellened fordul... senki nem fog a segítségedre rohanni. Csak egy választásod marad. Megadod magadnak a magánynak és örökös meg nem becsülésnek, és ugyanaz a kigúnyolt kis senki maradsz, aki mindig is voltál... Vagy, ha elég bátor vagy, veszel egy nagy levegőt és szakítasz addigi életeddel. Kilépsz a szánalmas kis biztonsági zónádból és egymagad nézel szembe a világgal. Otthagyod azokat, akik patkány módjára mérgezték az életed és elszívták az erődet, és új otthont keresel magadnak.

Talán az otthon egy nem létező fogalom, hiú remények szüleménye, de nem számít! Megtanulhattad már, hogy semmi sem jön magától. Sem a megbecsülés, sem az elfogadás, semmi! Ha akarsz valamit, tenned kell érte! Ha szükséged van egy helyre, neked kell az otthonoddá tenned azt! Ha a világ nem vesz komolyan, hát erőltesd rá magad! Ne arra törekedj, hogy értékeljenek, hanem hogy epekedjenek utánad. Ha valami tartósra vágysz, ne azt várd, hogy tanuljanak meg veled élni – érd el, old meg, hogy nem tudjanak élni nélküled! Ha ez fennáll, akkor elmondhatod, hogy végre hazataláltál. ...Vagy legalábbis találtál egy helyed, ahogy nem vagy örök szenvedésre kárhoztatva.

Loki sokáig gyáva volt, de végül rájött, hogy ennek nem kell így lennie. A változásnak sosem késő. Évszázadokig tűrte az igazságtalanságokat, amelyek Asgardban érték, de sohasem értette igazán, miért ...míg egy nap minden világossá vált a számára. 

Mindig is tudta, hogy ő más, más, mint a fárasztó, unalmas, egyszerű átlag. Ő eszes volt, ravasz, tisztán látott és valami olyasmihez volt tehetsége, amit a többi asgardi megvetett, de amit legbelül igazán irigyelhettek. Míg Thor, Sif, Fandral és a többiek mindent erőszakkal intéztek el, addig Loki sokkal hatásosabban oldotta meg a problémákat furfanggal, szavakkal és varázslattal. Ezt hivatalosan senki nem nézte jó szemmel, senki nem értékelte, de ha már képtelenek voltak egyedül boldogulni, a segítségét kérték. Loki pedig volt olyan naiv és vajszívű, hogy mindig segített. Nem tudott nemet mondani, amikor azok a nagyképű harcosok térden állva könyörögtek neki. Segített, de miért?! Hogy utána hálátlanul letagadják őt és az egészet? Hogy ugyanúgy megvessék és kigúnyolják? Hogy Asgard hercegeként megmondják neki, hogy hol a helye?!

Lokinak egy idő után elege lett ebből. Úgy döntött, saját módján megleckézteti őket, a bátyját és a többieket. Ha megvetik az erejét, akkor miért ne fordítsa ellenük?! Persze, nem akart komolyabb kalamajkát okozni, de az valahogy mégis megtörtént. Thor kioktatása helyett valaki olyasmi történt, amire Loki számítani sem mert. Ő lett a király. De akkor rájött valamire. Akarja ő egyáltalán a trónt? Akar-e olyan nép élére állni, olyanokért kiállni, akik egész életében fattyúként bántak vele? Mikor kiderült, hogy a családja tulajdonképpen nem az igazi családja, hogy végig hazudtak neki, hogy a kiközösítésének tulajdonképpen még alapja is volt – az csak az utolsó csepp volt abban a pohárban, amiben Loki már gyerekkora óta gyűjtögette szorgalmasan a cseppeket. A cseppeket, amik azt voltak hivatottak jelezni, hogy ez így nem mehet tovább!