A Jövendőmondó

7. Fejezet

[Név] - a neved/karaktered neve

~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~∞~

   Egy sziklán ültél, magadban egy dalt dúdolgatva, és közben egy lapra firkantgattál. A lapot Balintól szerezted, miután rájöttél, hogy egyre több szabadidőd volt a táborozások alkalmával. Az edzéseid megmaradtak ugyan, de a többi tanulandóval már végeztél. A törpök nem tudtak már mit mondani, és az edzések is csak azért folytatódtak, mert Dwalin szerint mindig volt mit tanulni, és jót tett, ha erőben tartottad magad. Valójában észrevetted, hogy az elmúlt hónapokban mennyire megerősödtél. Sokkal tovább tudtál sétálni és futni mint eddig bármikor, a mozgásod harc közben egyre élesebb, halálosabb lett, szépen lassan minden felesleges mozdulatot elhagytál. Az a kis felesleg, ami esetleg volt rajtad az indulás előtt már régen eltűnt – még a törpök laktató ételei mellett is –, és a tested sokkal izmosabb, szálkásabb lett.

   Az egész lényed egészen más hangulatot tükrözött, mint azon a napon, amikor Középföldére érkeztél. Karddal a kezedben már nem csak egy elveszett lány voltál, aki valamicskét értett ugyan a harchoz, de nem jelentett komoly fenyegetést, hanem igazi, halálos kardforgató. Amikor kard vagy íj volt a kezedben, mindenki tudta, hogy ott vér fog folyni. A hónapokig tartó vándorlás sűrű koszréteget vont a bőrödre, és a hajadra, a ruhád viseltes, szakadt volt, és néhány sebhely emlékeztetett egy-egy összetűzésre az orkokkal. Aki most rád nézett, az tudta, hogy az oldaladon lógó fegyver nem csak dísznek volt.

   Emellett a személyiséged egy cseppet sem változott. Bilbó és a törpök ezt szerették a leginkább benned. Mindegy volt, külsőre mennyire más lettél vagy mennyi ideje tartott az út, soha nem változtál meg igazán. És mellette, mindig mutattál valami újat, amit a társaid eddig nem tudtak rólad. Csak pár hete derült ki rólad, hogy Isten adta tehetséged van a mesemondáshoz. Egyik este a tűz előtt kért meg Ori, hogy mondj egy történetet onnan, ahonnan te jöttél. Azon az éjjelen derült ki, hogy ebben is tehetséges voltál. Persze sejtetted, hogy azért lehetett, mert vonzott az írás, és elég sokat írogattál otthon történeteket.

   Három napja pedig a rajzhoz való tehetséged is felszínre került. Az unalmas perceidet akartad rajzolgatással eltölteni, és más híján a társaidat rajzoltad le. Bilbó volt az első, aki meg is tartotta a róla készült portrét, és mire feleszméltél volna, a törpök mind megkértek, hogy róluk is rajzolj. Te pedig örömmel tetted. Most éppen Bomburt próbáltad megeleveníteni a papíron, miközben a társaság Bilbóra várt. Elmerülve húzogattad a vonalakat, amikor lépések hangját hallottad, majd érzékelted a melletted talpra álló törpöket. Gyorsan a táskádba csúsztattad a papírt, és a szénceruzát, majd te is közelebb húzódtál a visszaérkező hobbithoz.

   – Milyen közel van a horda? – tette fel Thorin a kérdést, amit már ezer másik alkalommal is ezelőtt.

   – Túl közel – felelte a hobbit. – Néhány mérföld, nem több. De nem ez a legrosszabb hír.

   – Kiszimatoltak a wargok? – kérdezte Dwalin. Ez a beszélgetés elég ismerős volt neked. Néhány másodpercig elgondolkodva néztél a beszélgetőkre, mire végül eszedbe jutott, hogy ez a beszélgetés a második film elején hangzik el. Ez pedig azt jelentette, hogy végre lassacskán elkezdődik az, amit nagyon nem akartál.

   – Azt próbálom elmondani, hogy valami más van odakint! – kiáltotta Bilbó, mire kiszakítottad magad a gondolataidból, és tekinteted a hobbitra vezetted.

   – Milyen alakot öltött fel? – kérdezte Gandalf, mire elmosolyodtál.

   – Medvét – felelted. Mindenki rád nézett, de amikor lazán vállat vontál, az összes jelenlévő tudta, hogy ismét egy olyan aspektust osztottál meg a jövőről, ami semmit sem befolyásolt. – Nagy medvét.