Felelőtlenség ára [S. M.] [C.C.] ✔️

21.

Elérkeztünk a péntek délutánhoz. Anthony szokásához híven hazakisért, aztán már sietett is haza átöltözni. Én is úgyanígy tettem. Anyáéknak köszöntem, és a kérdéseikre válaszolgattam, amik rendszerint ezek és hasonlók:

"Mi volt ma a suliban?"

"Milyen napod volt?"

"Anthony hogy van?"

Igen... Tonyt először apa, aztán anya is szépen lassan megkedvelte. A fiúnak könnyű dolga volt, szeret kosarazni, így nyert ügye volt apánál. Anyánál meg... nos? Ezt még én sem tudom. Mindenesetre megkedvelték. És ennek én örülök a legjobban!

A Tonyval való kapcsolatom a két nap alatt semmit sem változott. Találkozásnál és búcsúzkodásnál egy kisebb ölelés, de semmi extra. Kifejezetten baráti. A suliba kisérgetést meg már lassan meg is szokom. Valamelyik nap megkérdeztem tőle, hogy miért jön el értem, mert aludhatna sokkal tovább is. Azt felelte, hogy neki ez így kényelmes. Nem fírtattam tovább a témát, ő sem szerette volna. Örültem neki, így ráhagytam.

A szüleim már elkészültek, én is a még tegnap kikészített ruhát vettem magamra, ami egy egyszerű fehér póló, rá pedig egy kantáros nadrág. A szempillaspirál alap, így azon egy kicsit igazítottam, és hajamat fésültem még meg gyorsan. A bőrtáskámba bedobáltam a szükséges holmijaimat.

Mr. Phillips már a ház előtt parkolt, így én anyával együtt bepattantunk hátra, apa pedig a sofőrünk mellé az anyósülésre. Mint ahogyan arra én számítottam, Anthony már az utca sarkában álldogált ránk várva. Beült mellém, így engem középre lökdösve.

New York másig végében volt az aréna, ahova kellett mennünk, így egy bő óra utazás várt ránk. Túl sokáig persze nem bírtam szó nélkül.
-Anthonyval hol legyünk a koncert közben? -kérdeztem igazából bármelyik családtagomnak szegezve a kérdésem.
-Ahol akartok. Majd Andrew-vel beszéljetek. -fordult hátra hozzánk apa, mire bólintottam.
-A Q&A?
-Ha akarsz, bejöhetsz. Annyit azért szeretnék kérni, hogy a fotózkodásnál legyetek jelen. -kérte.
-Akkor a kérdezős fél órára nem megyünk be, majd körülnézünk az arénában. A fotózkodás előtt meg majd Andrew szól. -memorizáltam magamnak, közben a szavaimat Tony felé is intézve. Hiszen ő végig velem lesz. Legalábbis remélem.

Pont időben értünk oda, de így is rohanás volt az egész. Engem elkapott egy újságíró, azt mondta, hogy muszály válaszolnom 3 kérdésére. Persze én nem voltam hajlandó még a kérdéseket sem meghallgatni. Andrew volt a megmentőm, a férfinak inkább nem írnám le mit mondott, de ez hatott. Anthonyt is egy kis ideig elhagytam, mint utána kiderült, csak meglátogatta a mosdót. A rajongók már a nézőtéren voltak, a szüleim nemsoká kezdenek. A már jól ismert Senoritaval kezdenek, együtt fognak fellépni a színpadra. Már a lépcsőn álldigáltak, mi pedig mögöttük. Ahogy szoktam, mindkettőjüknek egy ölelést adtam.

A zene első dallamait lehetett hallani, a rajongók sikítottak. Ez csak annyit jelent, hogy a banda elkezdte a koncertet. Szüleimnek indulni kellett.

Anthonyval a lépcsőn néztük a koncertet, egészen addig, amíg meg nem jelent mögöttünk Andrew.
-Kerestelek titeket. Kellene segíteni berendezni a kérdezz-felelős termet. Ezt elfelejtették, a biztonsági őrök meg a tömegben vannak. -mutatott idegesen az embertömegre. -Annyira rosszul van itt minden megszervezve!

Kelletlenül ugyan, de követtük az ideges Andrewet. Megértem a problémáját, hiszen nagyjából egy óra múlva kezdődik a teremben a kérdezgetés, ami még sehogy sem áll. Ezt a koncert alatt nekünk kellett berendeznünk.

Ahogy beléptünk a terembe (ahogyan számítottam is rá) csak mi hárman voltunk. Tony, Andrew és én. Érkezett még hozzánk kettő biztonsági őr meg néhány szervező, akiket Andrew egy gyors lecseszés után egyszerűen kiküldte őket a teremből azzal a paranccsal, hogy "hozzanak még embert".

-Mindig ekkora a felfordulás? -lépett hozzám közelebb Tony, aki csodálkozva figyelte a történteket.
-Nem mindig. Most ez valamiért így történt. Bocsi. -húztam el a szám, mire felröhögött.
-Fiatalok! Szerintem lesz elég ember. Annyit csináljatok már meg, hogy a folyosó végén lévő szertárból apád pulcsijait hozzátok ki ide. -adta ki nekünk a parancsot a menedzser, mire bólintottunk, és már mentünk is a helyiség felé. Az említett szobát könnyen megtaláltuk, az ajtó be volt hajtva, és ahogy benéztünk, egyből feltünt a rengeteg fehér pulcsi három nagyobb zsákba pakolva.
-Én viszek kettőt te pedig egyet. -szólalt meg a mellettem álldigáló fiú. Helyeslően bólintottam, és a hozzám legközelebbi zsákot felkaptam. Volt súlya, amin csodálkoztam. Hiszen csak pulcsik vannak benne! Abból viszont rengeteg. Mert akik VIP jegyet vesznek, kapnak egy-egy pulcsit azon kívül, hogy találkoznak vele.

Ahogy láttam, Tony sem tudott a tervéhez igazodni. Túl nehezek voltak a szatyrok, egyszerre egy ember csak egyet bírt el. Közös megegyezés alapján az utolsóért visszajövünk.

Végighúztuk a zsákokat a folyosón, amivel fel is hívtuk magunkra a figyelmet. Nem éreztük hangosnak, hisz a koncert néhány méterre volt tőlünk. Elnyomta a zajt.

-Köszi! -vette is el tőlünk Andrew a pulcsikat, és már dobta is le az egyik asztal mellé. -Még egy van, ugye?
-Igen. Azt mindjárt hozzuk. -válaszoltam.
-Kösz. Tényleg. -bólintott, és ebben a pillanatban az egyik díszkellék eldőlt. A szobában tartózkodó emberek kivétel nélkül a hangforrás irányába kapták a fejüket.
-James baszki hogy ezt a szart nem tudod felállítani! Mit csinálsz? -kelt ki magából a mellettünk álldogáló férfi, mire (ezek szerint) James riadtan kapta oda a fejét. Mi Tonyval jobbnak láttuk, ha inkább megyünk az utolsó zsákért.

-Nem ilyennek képzeltem a koncert közbeni eseményeket. -törte meg a csendet Anthony. Csodálkozva néztem rá magyarázatot várva. -Azt hittem, hogy nyugodt. Mindenki lazít, meg tudod, ezek.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Nem mindig ennyire nyugtalan ez az egész, pechünkre mikor Anthonyt hozom el, befogják munkába.
-De azért tetszik, nem?
-Persze! Nem azért mondtam. -mentegetőzött, majd belépett a szertárba. Kiráncigálta a pulcsikat, aztán mivel ő egyedül akarta hozni, elindultunk vissza.

A teremben már egész jól haladtak, már csak néhány díszt kellett kipakolni. Andrew el is küldött minket, azzal, hogy "mennyünk nézni a koncertet".

A lépcsőhez érve megtorpantunk. Annyira sokan álltak ott, hogy szinte öngyilkosság lett volna felmenni. Egymásra néztünk és egyből meg is beszéltük némán, hogy ezt engedjük el. Mivel nem volt több ötletünk, a folyosóra lépve kezdtünk el csendben sétálgatni.