Awesome Mix | Peter Quill / Star - Lord ff [BEFEJEZETT]

37★Liam története☆

- Nézd Indigo, nem akarom azt, hogy utálj, hiszen a menyasszonyom voltál– képzeletben már a zsebemben tartott kés után nyúlok, és Liam testét felnemismerhetetlenné vágom ketté. Még a csontjáról is lenyírom a húst, a maradékot ami pedig megmaradt belőle, az egyik szomszéd kutyájával megetetem. Menyasszonyom voltál. Bekövetkezett az, amitől szó szerint rettegtem, és azt hittem, hogy velem soha nem történhet meg. Mindig én voltam az, aki kiadta az adott szerelme útját. Soha, egyikőjüknek sem engedtem meg azt, hogy engem dobjanak. Én a dobástól többet értem. Voltál. Annyi mindent elterveztem Liammel. Tudtam, hogy Ő lesz az én emberem, aki mellett tényleg többé nem kell attól tartanom, hogy egyedül maradok. Csodásak voltunk együtt, pont mint azok a párok, akik az üdvözlőkártyák elején ölelkeznek, miközben körülöttük apró szívecskék repkednek. Megakarom Őt ölni! Nem csak úgy mondom, hanem tényleg ezt érzem. Azt akarom, hogy a fia apa nélkül nőjön fel, hogy jusson árvaházba, és egész élete során szenvedjen. Majd amikor felnő, szeressen bele valakibe, jegyezze el, tartsák meg majdnem az esküvőt, ami aztán ne következzen be, mert a párja átveri, és kiszeret belől. Azt akarom, hogy Taylor szenvedjen, magányosan és egyedül, hogy ne ismerje azt, hogy szeretet. Meg is tapasztalhatná ezt, ha most előhúznám a késem, és Liam torkába nyomnám a hegyes élt. Másodpercek alatt vérezne el, és senki nem tudna rajta segíteni. Ugyanis én csak a vérző tócsában úszó teste mellett állnék és nevetnék, jóízűen. Taylor pedig csak bőgne, és mikor Liam végleg kilehelné a lelkét, elégedetten itt hagynám az ordító porontyot, aki beleköpött a levesembe. A galaxisban öltem már űrlényt, szóval simán megtudnám tenni ebben a világban is. Én valójában tényleg nem utálom Liamet. Nem, csak inkább szívesebben látnám holtan, - de miután nyomod veszett, én megkönnyebbültem.

Ha a szívemet eddig nem is törte darabokra, akkor az biztos, hogy ezek után szikszalaggal sem lehet majd helyrehozni. Most az jön, mikor azt fogja mondani, hogy valójában soha nem is szeretett, és életében először most igazán boldog, a kis porontyával? Ha így is lenne, azt kellene mondanom, hogy megértem. Eljegyzett, és amikor boldogan elújságolta a nagy hírt a szüleinek, akik már az esküvőt szervezték, én felszívódtam. Mint kiderült, több évig nem is tudott rólam semmit, így ha normálisan gondolkoznék azt mondanám, hogy jól tette, hogy mással kereste a boldogságot. Más körülmények között – amiben Peter Quill nem lett volna egy bandita, aki a galaxis önjelölt megmentője, így aki minden percben meghalhatott volna – én is, gondolkodás nélkül maradtam volna Űrlorddal, ugyanis a férfi úgy szeretett engem, hogy még csak a kisujjamat sem kellett megmozdítanom. Semmi báj, erő meg ilyenek. Csak én.

- Megkönnyebbültél? – ismétlem meg a kijelentését, azzal a különbséggel, hogy az én hangomból csak úgy árad a gúny.

Egyáltalán kíváncsi vagyok, én még a süketelésére? Miért teszem ki magam ilyen érzelmi fájdalomnak, ha egyszerűen itt is hagyhatnám? Egyértelmű, hogy nem kellek már neki. Na igen, de én az egész életemet Liammel képzeltem el. Minden apró kis pillanatot úgy alakítottam, hogy Ő is a része legyen. Arra nem gondoltam, hogy a dolgok más fordulatot is vehetnek.

„Megérinthetnéd"; súgja egy kis hang a fülembe. „ Annyival könnyebb lenne minden. Onnan folytathatnátok, ahol abbahagytátok. Szeretne. Még Quillnél is jobban, hiszen tudod. Csak érezned kell, hogy mire vágysz." Megijedek saját magamtól, ugyanis eddig még nem fordult elő, hogy magammal beszélgettem volna. Most mégis úgy érzem, mintha feléledt volna bennem egy másik lényem. Egy lényem, aki arra akar biztatni, hogy érintsek meg valamit, pedig tudom, hogy nem jó dolog ha hozzáérek valakihez. Abból mindig csak a baj van.

- Tudom, durván hangzik, de tényleg ezt éreztem – Liamen látszik, hogy próbál a lehető legfinomabban fogalmazni. Az úriember énje, aki mindent jól átfontol mielőtt cselekedne. Nála nincs olyan, hogy valamiben hibázik, vagy, hogy rosszul dönt. Tökéletes mindenben. Még abban is, hogy most tud a kisfiára is pontosítani, úgy, hogy egy kacsát mozgat az arca előtt és sípoltassa, amitől a kis kölyök jóízű nevetésben tör ki; és rám is, hogy ne bántjon meg nagyon, és törjön össze lelkileg. A probléma az, hogy ezzel már kezd elkésni, mivel darabjaimra hullok, és az Ő szeme láttára – Miután elmentél, hetekig ki sem mozdultam a közös lakásunkból, és azon morfondíroztam, hogy miért tetted ezt velem. Hiszen mindent megadtam neked, panaszra semmi okod nem volt, de Te mégis leléptél egy szó nélkül. Indigo miért? – egy nyál buborék tör fel a számból, és pukkad szét, majd erőteljesen az alsó ajkamba harapok. Homlokomat kezdem el simogatni, ezzel is elérve azt, hogy ne kelljen fájdalommal megtömött barna szemeibe néznem. Tény és való, hogy szenvedést okoztam neki, miközben én meg Őt szidtam, hogy miért nem jön már értem. Ezek szerint kereshetett, de semmi nyomom nem találta. Hogyan is találhatott volna, amikor a galaxisban voltam. El tudom képzelni, ahogy a közös lakásunkba járkál fel – alá, és hangosan gondolkozik. A lakásunkba, amit az első fizetéséből bérelt, és ami összesen két szobából állt, amitől olyan zsúfoltságban éltünk a helyhiány miatt, hogy még egy kiskutyát sem tudtunk volna örökbefogadni. Szólásra akarom nyitni a számat, hogy elmagyarázzam neki, hogy nem önszántamból hagytam el. Nem értem, hogy hogyan merészelt rólam ilyet feltételezni, mikor tudta, hogy milyen fontos a számomra, a szüleivel együtt. Így amikor meglátja, hogy már kiakarom nyitni a számat, egy hanyag kézmozdulattal leint, hogy felejtsem el – Azt hittem, hogy az ágyban halok meg a szenvedéstől, amit a hiányod okozott.