Awesome Mix | Peter Quill / Star - Lord ff [BEFEJEZETT]

35★Kastélyból kampusz ☆

Ha egy férfit sírni, hisztizni és rimánkodni lát egy nő, akkor az holtbiztos, hogy az emlék beleég az agyába – és retinájába – az idők végezetéig. A nők többsége ezt ütőkártyaként kezeli a másik féllel szembe, és az összes adandó alkalommal fel is hozzák azt a pár perces kirohanásukat a férfiaknak, akik persze utána már tagadják, hogy valaha is összetörtek volna.

Én azonban nem vagyok olyan mint a többi nő, akik élvezik ha tönkretesznek egy férfit, és szenvedni lássák. Nem, én határozottan azok közé a nőkhöz tartozom, akik próbálják elfelejteni azt, ha megbántottak egy férfit. Ha arra gondolok, hogy valakit én sirattam meg, szar alaknak kezdem el magam mondani. Ami ha azt vesszük nem igazság, ugyanis az évek során én is sírtam már eleget, és soha senkinek nem volt ez miatt lelkiismeret furdalása. Csak a bökkenő az, hogy én nem csak szimplán megsirattam, hanem összetörtem a szívét, és egy érzelmi roncsot varázsoltam belőle.

Parrishék háza a fény az alagút végén, amihez rohannom kellene. Mégis inkább olyat teszek amint eddig még soha.

Megfigyelem a szűk kis utcát, amin gyalog már oly sokszor végig mentem, de soha nem álltam meg jobban körülnézni.

Például nem tudtam azt, hogy az egyik szomszédjuk, akik egy idős házaspár voltak, két kis iker gyermek szülei. Most még is észrevettem, hogy a szülők a gyerekeiket próbálják biciklizni tanítani, ami nagyon nehezen megy mind a négyüknek, ugyanis a felnőttek már nem nagyon tudják csillogtatni a fitnesz tehetségüket.

Vagy ott volt egy öreg néni háza is, akinek a kertjében csak tulipánok voltak. Semmi fű, vagy bokor; csak tulipán, minden mennyiségben. Még olyan különleges színben is, amiről az ember azt hiszi, hogy olyan nem is létezik. És ez miatt a ház és kert miatt, lett az egész utca olyan barátságos.

Arra is rájöttem, hogy miért olyan jó dolog, hogy pont egy ilyen szűk utcát választott valaki arra, hogy leélje az életét. Azért, mert csak egyetlen autó tudta megengedi magának azt, hogy végig menjen az úton, mivel kettő már nem fért volna el egymás mellett. Ez miatt pedig, az egész utcasor gyermekbarát lett. Az itteni lakosok nyugodtan kiengedhették kölykeiket játszani az útra, mivel nem kellett attól tartaniuk, hogy közlekedési baleset áldozatai lesznek. Kedvükre bringázhattak, focizhattak, vagy csak egyszerűen leülhettek a járdára és elnyalhatták ott a fagyijukat.

Tipikus az az idill, amit az igazi amerikai filmekben próbáltak a rendezők elénk vetíteni bizonyos kis városkákról. Huntington elmondhatta magáról azt, hogy itt még bizony a fű is zöldebb, és a levegő is frissebb, mint máshol. Szinte már úgy hívogatta a friss házasokat, akik új otthont kerestek, mint egy frissen sütött pite illata az ablakból. A szerelmeseknek csak egyszer kellett végig menniük, a nagyrészben fával borított városkán, és rögtön tudták azt, hogy ez az a bizonyos hely.

Normális körülmények között nekem is éreznem kellene azt a bizonyos érzést. A hazaérés érzését. Ahogy sétálok csiga módjára, és nézek be az összes ház udvarába, felkellene bennem elevenednie az emlékeknek. Például a bácsiról aki a hintaszékében ül, és pipázik. A jelenet reklámba illő lenne. Már csak mosolyognia kellene, és integetnie, majd megkérdezni tőlem azt, hogy hogy vagyok. Azonban hiába bámulok rá a kapun keresztül, csak egy mogorva pillantást kapok, mintha haragudna azért, hogy egy ismeretlen lézeng a tökéletesen biztonságos utcájában.

A probléma pontosan itt kezdődik; semmi emlékem nincs erről az utcától. Nem tudom azt mondani, hogy volt itt valami boldog pillanatom. Az utcasor rideg a számomra, a lakói pedig ismeretlenek. Kényelmetlen még csak a tökéletesen lenyírt gyep mellett is sétálnom.

Nem érzem úgy, hogy hazaértem. Még akkor sem, ha az utca legvégén Parrishék háza áll, úgy mint egy kastély.

Aki először betér az utcába rögtön az Ő rezidenciájukat pillantja meg, ami a cél. Hatalmas kerítés, ami tüskékre emlékeztet, zöldellő fű ami mindig ugyanakkorára nő, virágok, bokrok, fák amiket Karen a világ legegzotikusabb helyeiről rendelt, egy hasky kutya akinek egyik szeme kék a másik meg zöld, hinta a jövendőbeli unokáknak, medence amit öt percbe telik áttúszni, tető ami olyan hegyes, hogy Hamupipőke kastélya is megirigyelte volna, festék, ami amint feljő az éjszaka elfeketedik, ezzel is biztosítva a benne élők nyugodt álmát, postás fiú aki fél becsengetni mivel azt hiszi, hogy vámpírok lakják. Vámpírok? Nem, csak szerencsés örökösök. Jobban mondva Geoff az örökös, akinek a déd apja kőolajat kutatott, majd kereskedett, ezzel biztosítva a leszármazottai könnyű életét. Liam csak azért állt munkába mert unatkozott, pedig Karen könyörgött neki, hogy ne is gondoljon ilyen marhaságra, hiszen a széfek még mindig tömve vannak, és még fiú dédunokáinak sem lesz gondja a pénzre. Parrishék lenézték azokat akiknek a két kezükkel kellett megkeresniük a kenyerüket. Pont a nagyzásimániájuk végett költöztek Huntingtonba is. Ugyanis ha valami nagyvárosban telepedtek volna le, akkor elvesztek volna a villák sűrűjében, így nem tudtak volna kibontakozni, és mindenki orra alá bökni, hogy Ők aztán ám nagyon gazdagok. Míg Huntington kisvároska volt, olyan apró kerti házakkal, amiket nem milliókból építettek fel, hanem összespórolt fizetésből, és kölcsönből. Parrishék számára pedig ez a város volt, az a bizonyos hely. Itt aztán mindenkinek megtudták mutatni azt, hogy Ők a valakik. Mindenki megtudja azt, hogy mekkora emberek is ők, szó szerint egy kastélyt építettek maguknak, így a lakosoknak soha a büdös életben esélyük sem lesz elfelejteni azt, hogy Ők mekkora emberek.