Ride or Die (BEFEJEZETT)

🍁9🍁

Idegesen ültem be a kocsiba és szinte becsaptam magam után az ajtót. Egyszerűen annyira fruszrált már csak szimplán Lydia jelenléte is.
El akartam felejteni azt az énem, aki abban az időben volt, mikor ellene versengtem.
Azt, aki mindenkit gúnyolt és alázott, csak, hogy övé legyen amit akart.
Azt, aki még csalt is, hogy ő győzhessen.
Shelly még időben észhez kapott és megtudott változtatatni.
Mikor Lydiával beszéltem, újra ilyen voltam.

-Mi a baj? - Jason a combomra helyezte kezeit, ezzel félbeszakítva gondolataimból.

-Minden. - egyszerűen és magam elé bámulva ejtettem ki ezt a szót.

-Ha nem szeretnéd akkor....

-Győznünk KELL. - félbeszakítottam mondandóját, és végre én is a szemeibe néztem.

-Erről még beszélünk. - a kormányra helyezte kezeit és sóhajtott egy nagyot.

Ebben a pillanatban megjelent előttünk egy hosszú fekete hajú lány aki két kezében egy-egy piros kendőt tartott. Először ránk, majd ellenfeleinkre mutatott. Mindeki bólintott, mire hangos füttyszó és ujjongás mellett elkezdődött a futam.
Száguldozva, kanyar-kanyar utánt követte, egyszer mi, s egyzser a Ferrari vezetett. Kiélezett volt a verseny minden egyes pillanata.
Ismét olyan érzésem volt, mintha szállnék, semmi nem érdekelt és csak az útra koncentráltam.
Egy újabb éles kanyarban ami kezdett már a végéhez érni, hirtelen kb 10 autó reflektora felkapcsolófott, melyek hatására mindenki lefékezett.
JAJJ NE! Rendőrségi kordon zárta el az utat, s minden kocsiból hirtelen kiugrottak az emberek. Azt hittem menten elájulok mikor ez előttünk álló jármű nagyon ismerősre formálódott ki. Egy pillanatra minden, mindeki lefagyott.
Apukám szempáraival néztem farkasszemet. A szemeiben a csalódottság könnyei díszelegtek s nevemet suttogta szomorúan.
Az érzelmeim urrá törtek magamon, s a könnyeimnek már nem tudtam megálljt parancsolnia. Sosem szerettem, ha az emberek sírva látnak, mivel a szüleim mindig is azt mondták, az a gyengeség jele. Most apukámon a gyengeség jelei látszódtak, ennyire még talán szomorú sem volt soha. Ó, Elizabeth mit tettél?!
Jason hirtelen lükvercbe kanyarodott ki, húha,ez a fiú tényleg tud vezetni.

Amint odaértünk a faházhoz, én berohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Egyszerűen nem bírtam magam és a földre rogytam. A guggolásból a hideg padlón lévő fekvés lett. Zokogtam a jéghideg lambérián, amitől az oldalam már irtóan fájt. Nem is érdekelt ez a fájdalom, hogy mindjárt megfagyok.
A gondolataim fájdalmasabbak voltak minden egyes külső körülménytől. Anya tudta, de elviselt, csak azért, hogy ne a családunkról pletykáljanak rosszat. Apa elől is titkolta, hisz ha megtudja jó kérdés mit csinálna. És most megtudta. Talán felkeres és lecsukat mindenkit?
Hallottam ahogy Jason felcsörtet a lépcsőn, viszont szavak nem jöttek ki számon.

Jason.

Annyira szívszorító volt így látni őt, hogy miattam ilyen. Én tehetek arról, hogy valószínűleg a családja nem fog többé ugyanúgy tekinteni rá. Felsiettem egyenes az ő szobájánal az ajtaja elé.

-Liza. Kérlek engedj be! - hangosan, de szomorkásan mondtam. Perceket is vártam válaszára. Nagyon megíjeszt. Ez így nem mehet tovább.
-Csak nyisd ki és beszéljük meg. - nincs válasz és én egyre idegesebb lettem. Az agyam teljesen eldurrant és a szememben is könnyek gyűltek.
-Na jó, ha most nem nyitod ki, befogom törni az ajrót. - még mindig nincs válasz, a legfurcsább az, hogy még a szipogását sem hallottam, így teljes erőmet összeszedve betörtem az ajtót.

Liza a földön összekuporodva feküdt és sírt. Istenem, hogy miért is vagyok én ilyen barom, hogy hagytam, velem jöjjön. Egyből odasiettem és leültem mellé. Az ölembe húztam és a hátát simogattam.

-Annyira sajnálom. - megöleltem és szavaim hajába suttogtam. Ő ettől mégjobban elérzékenyült, viszont elhúzódott tőlem.

-Csak menj ki. - szavai alig hallhatók voltak.

-Dehogy megyek. Hülye lennék most egyedül hagyni téged. - mikor láttam, hogy ismét kinyitná ajkait odahelyztem a kezem.
-Eszedbe se jusson, hogy elmegyek. - a szemébe néztem, a gyönyörű szemeibe melyek a szomorúság könnyeivel voltak ásztatva. Gyorsan ismét az ölembe bújt és csak bólogatott.

Kb egy fél óra után úgy döntöttem, hogy mégis jobb lenne ha nem a földön ülnénk ezért gyorsan menyasszony pózba a karjaimba kaptam, amin nagyon meglepődött, viszont láttam egy kis halvány mosolyt az árcán, na meg persze paradicsom piros fejét.
A hatalmas nappaliban lévő kanapéra tettem, majd elkezdtem valami filmet kapcsolni a tvn, hogy egy kicsit el tudjam terelni a gondolatjait.
Mikor ide lehoztam már egyre jobban kezdett megnyugodni és nem is sírt már annyira. Nagyon reméltem, hogy valahogy helyre tudom hozni a dolgokat, viszont anyukám mindig azt mondta, nem jó olyan dolog tudatában ringatni magad sokáig amely sosem következik be. Ezt elcsesztem. NAGYON elcsesztem. Az élete talán miattam ment tönkre.
A telefonja rezegni kezdett. Valaki hívta. A képernyőn a következő felirat világított, "szerelmem".

Ez most egy kicsit rövidebb részre sikeredett, de azért ez a befejezés szerintem megéri, úgyhogy remélem tetszik. Puszaa! ❤️