Háziőrizetben

19

Egyetlen dolog érdekel mindenkit. A vég. Tudni akarjuk hogy lesz vége, mikor jön el a halál, meddig élhetünk. Emberek vagyunk. Olykor angyalok, máskor démonok, van hogy okosan döntünk, máskor bután. Álldozatok vagyunk, s olykor elkövetők. De bárki is vagy, bármit is teszel a kezdetet és véget sose ismerheted meg.

A hívásra még a telefon is kiesett a kezemből. Abban reménykedtem, hogy csak állmodok, egy nagyon hülye álomba csöppentem és most azonnal ki akarok szabadulni belőlle. Magamra veszem az első pulcsit ami a kezem ügyébe akad és leakasztom a fogasról a kabátom. Szememből megállíthatatnanul csak folynak a könnyek. Félek. Rettenetesen félek, hogy mi történt Nikolal. Szemem sarkából kiszúrom Nikol motorjának kulcsát. Egy percig habozok, majd leakasztom és ajtót becsapva futnék a motorhoz. Amint kiérek az ég hatalmasat dörög és az eső szakadni kezd. Nem foglalkozok az esővel, rögtön a hatalas géphez lépek, a sisakot a fejemre húzom. Amint elfordítom a kulcsot hatalmas puffogással indul be a motor. Kétszer ültem rajta, úgy hogy Nikol mögöttem foglalt helyet és próbállta magyarázni, hogy mennyi gázt adjak hirtelen, vagy hogy fékezzek le biztonságosan. Akkor megnyugtatott a közelsége, az hogy éreztem kezét a derekamon, de most rettenetesen félek így egyedül. Figyelembe se veszem, hogy már a pulcsim teljesen elázott, éshogy valószinűleg a jogosítványom se szól ilyen motorra. Óvatosan gyorsítok fel, majd mikor megszokom a sebességet, és félelmem is alábhagy nagyobb gázt adok. Több kilóméterre van a korház, de biztos vagyok benne, hogy fele idő alatt teljesíteni fogom a távot. Több kilóméter egyenes következik, ha emlékezetem nem csal és egyre jobban gyorsulok fel. Nem érdekelnek a táblák, jóval a megengedett sebességhatár fölött húzok el a kocsik mellett. Van aki rám is dudál és gondolom káromkodva küld el melegebb éghajlatra, de hidegen hagy. Ő nem tudja mi játszódik le bennem. A piros lámpa megálít és nagy önuralomra van szükségem, hogy ne induljak el, de annyira nem vagyok elvetemült. Akaratom ellenére a gondolataim közé kúsznak a legeslegrosszabb képek. Nikol eszméletlenül fekszik és én tehetetlen vagyok.
Legyél erős picim. - súgom és tekintetem az égre vezetem. Szemem megtelik könnyekkel és nem tudok parancsolni a könnyeinek. Megállíthatatlanul folyni kezdenek. Autóversenyzőket megszégyenítő reakcióidővel indulok el mikor a lámpa sárgára vállt. Szerencsésen érkezek meg a korház elé és parkolok le a motorral. Amint belépek a helységbe megcsap a tipikus korházszag. Már most rosszul vagyok az egésztől.

- Hol van Németh Nikol? - lépek oda a recepciós csajoz, aki mintha meg se hallott volna továbbra is telefonját böngészi.

- Melyik műtőbe van? - ütök a pultra és emelem fel a hangomat.

A lány végignéz csapzott alakomon, majd az előtte lévő géphez fordul és gépelni kezd.

- Milyen kapcsolatba áll vele?

- A feleségem szóval jó lenne, hogyha nem húznád tovább az időmet, mert nem tudom mi van vele.

Amint kimondom, hogy a feleségem rögtön megkapom megvető pillantásait, majd csak odanyögi hogy második emelet hármas műtő. Amint megkapom az információt a lifthez lépek és idegesen nyomogatni kezdem a gombot. Hiába nyomom meg ezerszer nem jön hamarabb, így a lépcső velé futok. Kettesével szedem a lépcsőfokokat. Mikor a folyosóra érek már látom a rendőrruhás embereket. Viki aki hívott azonnal hozzám lép és megölel.

- Ne haragudj rám. -zokogja a nyakamba. Eltolom magamtól és látom, hogy ruhája szétszaggatva lóg rajta, karja véres.

- Mióta van bent?

- Egy órája szerintem, nemtudom.

Megpróbálom megnyugtatni, majd hazaküldöm, hogy aludjon egyet. Hevesen tiltakozna, de nem hagyom magamat, azzal nyugtatom hogy megleszek egyedül is, de ebbe én sem vagyok biztos. A műtő ajtajával szembe csúszok le fal mentén és a földre ülök. Térdeimet hasamhoz húzom, fejemet ráhajtom. Ujjra megállithatatlan zokogás lesz úrra rajtam. Számoltam a perceket. Már több mint három órája ülök a korházba és várom, hogy kinyiljon az ajtó, és kitolják rajta Nikolt úgy hogy jolvan, fel fog épülni csak idő kérdése.

- Szia. - szólít meg egy hang és letérdel mellém.
- Segíthetek valamibe.

- Nem köszönöm. - szipogom és rávezetem a tekintetemet. Nagyon ismerős az arca, de betudom annak, hogy csak beképzelem magamnak hogy ismerném.

- Dr. Juhász Renáta. - olvasom le a névtábláját és akkor minden beugrott. Amikor Nikol korházba keült annó, akkor ő volt az orvosa.

- Rendbe fog jönni? - kérdeztem tőlle.
- Légyszives ne hazudj, az igazat akarom.

- Figyelj! - vette kezemet a kezei közé. - Erre én nem tudok adni megfelelő választ. Rajata múlik. Azon hogy mennyire bírja a szervezete. Szavai hatására ujjra könnyezni kezdek. Tudom, hogy mennyire rossz, de tehetetlen vagy. - törölte le könnyeimet és mélyen a szemembe nézett amibe csak fájdalmat láthatott.

- Megpróbálok kideríteni valamit róla, de most mennem kell. - nézett telefonjára.

Újjra elkezdődött a várakozás arra hogy végre valaki normális információval szolgáljon. Ő az életem része, a másik felem, nem tudnám feldolgozni, hogy többet ne érezzem keze érintését, ahogy rámnéz, ahogy megcsókol. Vele vagyok teljes. Mikor az ülés kényelmetlenné vállt felálltam és oda-vissza kezdtem járkálni. A folyosó már teljesen üres volt, ahogy az egész korház, egyedül én aggódtam a szerelmemért. A műtő ajtaján több mint öt órájára senki nem jött ki. Bent küzdenek az életéért. Én meg kint a sajátoméért. A nélküle élt életnek semmi értelme nem lett volna. A zsebembe egyre jobban sűrűsödtek a könnyeimtől átitatott zsebkendők. Megpróbálom megnyugtatni magamat és kizárni a negatív gondolatokat, amik csak ártanak. Haza fogunk menni közösen és csak egy rossz emlékként fogunk emlékezni a mai napra. Ujjra a földre csúszok pontosan a műtő ajtajával szembe. Csend van, utálom a csendet, mert körülvesz nem enged fogva tart, egyedül hagy a gondolataiddal.
Már a hetedik órámat töltöm a korházba, de a reményt egy percre se veszítem el. Hiszek Nikolban és az orvosokba. A folyosón lépteket hallottam Renáta doktornő most már civil ruhába közeledett felém. Elém tett egy üveg gyümölcslevet és egy pogácsát.

- Muszáj enned.

- Nem vagyok éhes.

- Nemérdekel, igen a szerelmedet műtik, de ha nem akarsz te is egy korházi ágyon kikötni, akkor eszel. - jelenti válaszlehetőséget nem hagyva nekem és helyet foglal mellettem.
Az órák csak teltek, és semmi nem történt, nem  kaptam információt, Renáta itt ült mellettem, de egy szót se váltottunk és a pogácsából továbbra se fogyott egy falat se. Nem tudom hogy gondolja hogy ilyen helyzetbe egy falat is lemenne a torkomon.
Tizenegy óra ennyi telt el összesen. Renáta melletem van még mindig de hogy miert nem tudom. Nem kéne itt lennie. Ez Nikol és az én  harcom. Könnyeim nem maradtak, a szemem fájt, de semmihez nem fogható az amit belül éreztem.
Több mint tizenegy óra várakozás után végre kinyilt a műtő ajtaja és egy ötvenes évei végén járó úr lépett ki rajta. Azonnal felpattantam a helyemről és reményekkel teli nézéssel néztem a dorkorúrra.

- Sajnálom...