Oᴘᴇɴ Yᴏᴜʀ Hᴇᴀʀᴛʜ |Hɪʀᴏ x Oᴄ|

1.Fejezet

[Amaya Kiyoko]

A november hidegebb napjai után következtek a decemberi fagyok. A havazás napi szintű volt, amit bevallom, kedveltem, hiszen mindig is szerettem látni ahogyan a hópelyhek nyugalmasan szállingóznak a szél kezei között, vagy mikor a dühödt orkánok szinte ketté tépik a fehér kis pihéket. Mindkettő megnyugtatott, s ha ettől kissé eltekintünk, az is nyugalomra tudott hozni amikor a vihar által keltett villámok miatt dörgött az ég, és ha hozzá még hallgathattam az ablakomon keltett cseppek zörgését, az számomra maga volt a mennyország.

December 21 van, azaz már javában beköszöntött számunkra a téli szünet. A tanárok idén voltak olyan kedvesek, hogy két hetes (!) szünetet adtak számunkra, s bár már nekem mindegy volt a nyugalmamnak a hossza, még is ugyanúgy örültem, mint az osztály nagy része. Legalább ebben azonosulhattam a többiekkel, ha más közös témám nem is volt velük.

Azért is volt számomra már mindegy, mert az utolsó tanítási napon a szünet előtt a szüleim bementek, hogy az utolsó papírokat még elvégezzék, és véglegesen is kiiratkozhassak innen. Mikor kijöttek az igazgatóiból, anyukám kedvesen mosolygott rám, majd hozzám hajolt, és -kicsit feltűrve a frufrumat- adott a homlokomra egy puszit. Nem reagáltam semmit sem, de tudták, hogy így is nagyon örülök annak, hogy végre itt hagyhatom ezt a földi poklot.

Mikor a termembe mentem, hogy a maradék dolgaimat is összepakoljam, mindenki megbámult engem. Mintha egy teljesen idegen ember lennék számunkra, a tekintetük rideg volt, de volt akinek egy szempillantás alatt vált fenyegetővé, netán lesajnálóvá az.
Idegesen, ajkamat harapva térdeltem le a fekete táskámhoz, hogy a padomban levő könyveimet elpakoljam. Nem akartam már itt lenni, oh, de még mennyire, hogy nem!

-Tudjátok, jobb is hogy itt hagyja ezt a sulit.-Hallottam meg magam mellől egy hangot, mire próbáltam nem nagy figyelmet fordítani.-Ez a csaj mindig is egy különc volt, és szerintem akárhova is megy ezután, ott sem fog majd helytállni.

Csupán egy pillanat erejéig néztem rá a fiúra, akinek a szájából elhangzottak ezek a mondatok. Szánalommal teli tekintete a lelkemig hatolt, éreztette velem hogy egy semmirekellő vagyok, senkinek sem leszek elég jó. S az húzott fel ebben a legjobban, hogy úgy gondoltam igaza van.

Egyik kezemmel elpöcköltem egy kisebb részt éj fekete frufrumból, amely a szemembe lógott, majd gyorsan felkaptam vállamra a megtelt táskámat. Egy szó nélkül akartam kitenni a lábamat ebből a börtönből, de valaki az utamat állta. Egy hosszú, vérvörös hajú lány.

-Még csak ki sem állsz magadért?-Mosolygott, de ez nem kedves mosoly volt. Felkapta maga elé az egyik kezét, mire elkerekedtek a szemeim, ugyanis az ujjai között az én saját gyártású, tenyérnyi méretű robotom volt, amit egy éven keresztül készítgettem. -Tudod teljesen megértelek. Egy ilyen szarkupac, mint te, jobb is hogy nyugton marad, különben akár gondokba is keverheti magát. Nincs igazam?-Nézett körbe, mire a többiek egyszerre kezdtek el röhögni.

Összeráncoltam a szemöldökömet, ahogyan a robotomat néztem, egyre csak gyűlt bennem a harag. "Mikor vette azt ki? Emlékszem, alig tíz perce raktam bele a táskámba, és direkt akkor mikor senki nem figyelt! Akkor mégiscsak figyeltek volna? Hogy lehettem ennyire vak? "

-Add azt vissza!-Szólaltam fel, mire elhúzta a száját. Maga felé fordította az egyetlen "barátomat".

-Mert ha nem?-Vigyorodott el végül, s a levegőbe dobta a robotot. A szívem megállt egy pillanatra, de sikerült elkapnom őt úgy, hogy a legkisebb károsodást szenvedje csak el. Dühödt tekintettel néztem a kisebb karcolásokat rajta, amiket biztosra vehettem, hogy ő okozott. -Végeztem rajta egy-két finomítást, hiszen egy magadfajta ember biztos, hogy nem tudna semmi tökéleteset csinálni!-Kacagott fel. Összekoccantottam a fogaimat, úgy reagáltam le azt, mikor megláttam, hogy az egyik lába és keze nincsen meg, illetve be sem tudom őt kapcsolni.

-Ti...-Mondtam, látszólag nyugodt hangon. Ekkor tört be nálam a pohár, de nem akartam verekedést kezdeni. Beraktam a robotomat a táskámba, amit azonnal hátamra kaptam. Zsebre tettem kezeimet, és közelebb léptem a lányhoz, aki ekkor már megszeppenve nézett velem farkasszemet. -Ti nektek olyan szinten nincsen életetek, hogy másokéval kell foglalkoznotok?-Közelebb léptem a csajhoz-Vagy, tán olyan szar a tiétek, hogy a másokét is azzá kell tenni? Szerintem az utóbbi.

S ezzel egy időben kikerültem a jéggé fagyott VOLT osztálytársamat, egy kisebb büszkeséggel a mellkasomban. A szüleimhez indultam, akik a folyosó végén vártak rám.

-Ma este már az új otthonodban fogsz aludni, kicsim.-Mondta apukám.-Remélem, tetszeni fog neked San Fransokyoban.

Bólintottam.-Biztosan tetszeni fog.