Oᴘᴇɴ Yᴏᴜʀ Hᴇᴀʀᴛʜ |Hɪʀᴏ x Oᴄ|

22. Fejezet

[Amaya Kiyoko]

-Biztos, hogy biztonságos lesz ez az egész?-Léptem közelebb Baymaxhez, akinek a szárnyai már fennt voltak azon a vörös színű páncélján, mely most rajta volt.Kissé félénken tekintettem rá a robotra, aki kedvesen "pislogva" meredt rám.

Hiro ekkor közelebb jött, és át fogta az oldalamat, magához húzott engem. Ajkait homlokomra tapasztotta, majd mosolyogva megszólalt.

-Bízz bennem. Nem fog semmi sem történni.

A szavai egy pillanat alatt megnyugtattak, s az eddig hevesen dobogó szívem hirtelen teljesen nyugodt lett. Halványan elmosolyodtam, majd a fiúra néztem.

-Rendben. Bízok benned, csak.. Tudod még sosem repültem egy roboton. Nem sértésként, Baymax.

-Én robot vagyok. Nem tudok megsértődni.-Hallottam a fehér vattacukor robotikus hangját,amin nem tudtam nem elmosolyodni. Egyszer csak egy kezet éreztem meg az enyémnél, mely rövid idő után gyengéden, kedvesem rászorított az enyémre.

-Akkor mehetünk?

-Nem kell ehhez valami...Sisak? Vagy ilyesmi?-Húztam el zavarodottan a számat, mire Hiro elsétált a szekrényéig, s onnan kivett egy zöldes sisakot. A kezembe adta, majd elmosolyodott.

-Így már megfelel?-Felnéztem rá. Kedves hangja a csillogó szemei olyan hatást keltettek bennem,mintha a szívem ténylegesen képes lenne elolvadni ebben a minutumban. Halvány pír telepedett az arcomra, s bólintottam egyet, válaszként. Újból a kezemhez nyúlt, majd ekkor fellépett a robot hátára,s szinte rögtön maga után húzott engem is.

-V-várj azt hittem te is húzol fel, Hiro ez így nagyon veszélyes lesz-De nem tudtam befejezni a mondatomat, ugyanis Hiro ajkait az enyéimhez illesztette. Elkerekedtek a szemeim a meglepődöttségtől, de kis idő múlva viszonoztam a csókját, belemosolyodva ebbe az édes érzésbe, mely körülvett.

-Hiro, valóban nagyon veszélyes lenne, ha nem húznál sisakot a repüléshez. Könnyen leeshetsz és összetörheted magadat-Látván ekkor ijedtté vált tekintetemet, Hiro Baymax szavába vágott.

-Jólvan, Pajti elég lesz! Hozok akkor egy sisakot én is!!-S leugrott, majd fél perc múlva újból itt is termedt, egy lilás sisakkal a fején, mely hasonlított az enyémhez.-Így mindkettőtök boldog?

-Ühüm.

-Akkor mehetünk?-Ugrott fel mellém, majd hátam mögött átnyúlva rátapasztotta kezét a robot hátára, s rám nézett.

-Igen.

Érezni kezdtem, hogy lassan elemelkedünk a földtől. A szél gyengéden belekapott a hajamba, miközben egyre feljebb s feljebb repültünk. Nem volt gyors a tempó, pont olyan volt, hogy meg tudjam szokni ezt az új érzést.
Halvànyan elmosolyodtam, s elkezdtem az alattunk elterülő világot szemlélni. Valahogy nem rémísztett meg az a tudat, hogy több száz méternyi magasból nézegetem a város házait, és különböző épületeit.

-Minden oké?-Hallottam meg Hiro hangját, közvetlenül a fülem mellől, s éreztem rajta hogy mosolyog. A hátamra vezette egyik kezét, s lassan vègig simított az említett testrészemen.

-Igen. Minden...-Suttogtam, majd felé fordítottam a fejemet, s lassan, nagyon lassan rá hajoltam az ajkaira. Egy pillanatra,mintha meglepődött volna, de ha lehetett, akkor még jobban elmosolyodott, s ugyanazzal a kezével, mellyel hátamat cirógatta beletúrt a hajamba, gyengéden.

-Annyira örülök, hogy ezt mostantól mindig megtehetem.-Suttogta ajkaimra, miután elválltunk, mire halvány pír keletkezett az arcomra, de nem bírtam levenni a szemeimet az arcáról, hiába temettem volna most legszívesebben a kezeimbe az arcomat zavaromban.

-É-Én is. És mondd...Van valami útirány, hogy merre menjünk?-Tértem vissza a helyzetünkbe, s elfordítottam a fejemet.

Végül olyan három órán át repdestünk, kellemes tempóban, s Hiro mindig figyelt arra hogy ne ijedjek meg, semmilyen helyzetben sem. Hàlás voltam neki, amièrt ennyire odafigyelt rám.