Oᴘᴇɴ Yᴏᴜʀ Hᴇᴀʀᴛʜ |Hɪʀᴏ x Oᴄ|

4.Fejezet

[Amaya Kiyoko]

Az éjszaka folyamán sokat nem aludtam. Egyszer volt az, hogy el sikerült, de akkor is az álmom teljesen felébresztett engem a való világba. Kissé szakadozott levegővételekkel keltem fel az ágyamban, megizzadtan, amit egyszerűen nem értettem, hiszen nem volt olyan meleg a szobámban, hogy ez megtörténhetett volna. Végül hagytam ezt, és inkább az álmomra koncentráltam.

Újból és újból visszatérő álom volt ez, az osztályomról. Körülöttem állna, beletipornak a sárba, a nevemet gúnyolják, kántálják gúnyos hangnemmel, mintha egy ördögöt akarnának elűzni, vagy megidézni. Könnyeim patakokban hulltak, de nem tettem ellenük semmit sem, hagytam, hogy nevessenek rajtam.

Mert egyszer, mikor kiálltam magamért, ugyanúgy mint az álmomban körbevettek, de akkor nem csak szavakkal bántottak, hanem tettekkel is. Abba a történetbe minden egyes visszaemlékezéskor beleborzongok a lehető legrosszabbul, márpedig -sajnos- napi szinten, akaratomon kívül is gondolok bele a történtekbe.

~
-Ki merted nyitni ellenem a szádat, te szar?-Gúnyos hangjától könnyek gyűltek a szemembe, minden egyes lépésbe beleborzongott körülöttem a föld, ahogyan egyre közelebb jött hozzám, gyűlölködő tekintettel.

-Kettőnk közül legalább én nem gondolom azt magamról alaptalanul, hogy akkora hatalmam van itt.-Morogtam felnézve rá, ugyanis legalább húsz centi volt közöttünk a különbség, nem is értettem miért, hiszen osztálytársak voltunk. Egy korúak.

-Idegesítő liba.-Felkapott engem a pólómnál fogva, majd erőből nekilökött engem a hófehér falnak, amely kissé berepedt ennek hatására. A magabiztosságom ebben a pillanatban szállt el, úgy kezdtem el remegni, mint egy nyárfalevél, de próbáltam állni a tekintetét, mely a lelkemig hatolt. -Remélem minél előbb eltűnsz innen, mert már nagyon nem bírom elviselni a pofádat!-Ekkor hirtelen lelökött engem a földre, és egy hatalmas, erőteljes mozdulattal telve belerúgott a hasamba, s ezt sokszor elismételte.-Na, kinek nincsen hatalma itt, mi?!-Ordította.

Még egy utolsót rúgott, majd abba hagyta, ugyanis becsengettek. A végső ütést pedig az arcomra kaptam, így felrepedt ajkakkal lépdelhettem hazafele, miután fel sikerült kaparnom magamat a földről.

~

"Még mindig nem hiszem el, hogy nem lett ebből az ügyből semmi sem."-Panaszkodtam magamban, miközben bebotorkáltam a szobám mellett levő fürdőbe. "Még csak ki sem rúgták a gyereket!"

Levetkőztem, majd beálltam a zuhany alá. A forró vízcseppek ezúttal utat engedtek a könnyeimnek is, amiket halkan szipogva próbáltam lemosni magamról, de folyamat jöttek újak.

Hirtelen eszembe jutott a cukrászdában levő fiú, és annak a tekintete. Valamiért egyből -ha csak egy apróval is, de- jobb kedvem lett, ami miatt elmosolyodtam, és még a könnyeim is elapadtak.

Felnéztem a folyosón levő órámra, miután visszaöltöztem normális ruhámba, hiszen tudtam hogy ezután már nem fogok tudni aludni, csak forgolódni tudnék. Az óra hajnali három órát mutatott, így nem is gondoltam át, hogy éppen mit cselekszek, csak elkezdtem felvenni a cipőmet az ajtó előtt.

Még utoljára körbenéztem a házon. Nem volt még túl otthonos, igazság szerint ennyi idő alatt nem is lehetett az, de tudtam hogy idővel biztosan majd megszokom, netán tán megszeretem ezt a kisebb lakást.
"Hah, ez meg mi?"-Az éjszakai fényben, a konyhaasztalon egy kisebb papírt találtam, rajta úgy látszott, írásnyomok gyönyörködhettek magukban. Odaléptem és egy laza mozdulattal felkaptam a hófehér papírfecnit, amin egyből felismertem édesapám írását.

"Ne lepődj meg, ha nem leszünk itthon reggel, ugyanis behívattak minket dolgozni. Reggelit úgy véljük tudsz csinálni magadnak, minden alapanyagot megvettünk hozzá.
Ne feledd, szeretünk!
Anya és Apa"

Halvány mosollyal az arcomon tettem le a cetlit, majd gyorsan körbenéztem. Most, hogy tudtam a szüleim nincsenek itthon, és nem tudom megzavarni őket az alvásban, sokkal otthonosabban és hangosabban mozdulhattam, akár még zajt is csaphattam.

Ezután felkaptam a saját lakás kulcsomat, kiléptem a hűvös széllel megtelített utcára, és bezárva magam mögött az ajtót, elindultam a robot harcosok zsákutcája felé.

Bár nem volt még saját, jól működő robotom, már amiatt is hatalmas energia zúdult belém ha visszaemlékezhettem a szikrákra, a feszültségre, a tomboló emberekre.

Ez volt az egyetlen hely, ahol eddig csak egyszer jártam, de megszerettem, még hogyha kissé zsúfolt is volt a helység.