Oᴘᴇɴ Yᴏᴜʀ Hᴇᴀʀᴛʜ |Hɪʀᴏ x Oᴄ|

7.Fejezet

[Amaya Kiyoko]

Teljesen kifáradtan értem haza. Mielőtt bementem volna a lakásomba gondosan szétnéztem, hogy nincs e valaki olyan ember a közelemben, aki a robot harc miatt követhetett, de szerencsére már az elején sikerült leráznom őket.

Pihegve estem le az első kényelmesnek tűnő helyemre,amely jelen esetben a hófehér kanapénk volt, a nappalinkban. A homlokomhoz kaptam a tenyeremet, amin a frufrum foglalt helyet kissé nedves bőrömön.

-Megvolt a maraton is.-Motyogtam, majd oldalra fordultam, de mivel így is a szélén voltam sikeresen leestem, és a szőnyegünkön landoltam, egy hatalmas koppanás kíséretében.-Aucs...

"Azt hiszem jobb lesz, ha felmegyek a szobámba."-Gondolkodtam magamban ahogy feltápászkodtam, majd így is cselekedtem. Bennt azonnal az asztalomhoz mentem, és megsimítottam Waltert, aki -mint már olyan sok órája- sajnos most sem tudott semmit sem mondani nekem. Pedig most jól esett volna a társasága, hogy elmesélhessem neki ezt a mai napot.

Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad rendbe fogom hozni őt. Nem csak azért, mert egy évembe telt megépítenem, hanem mert ő az első és egyetlen barátom.

Levetettem a ruháimat és beléptem a fürdőmbe. Még előtte bekapcsoltam a gépemet, hogy addig is mindent rendesen töltsön be, majd beállítam a zuhany alá, és amilyen gyorsan csak tudtam lezuhanyoztam.

Mikor visszaértem, és átvedlettem magamat valami kényelmesebb ruhámba, odaültem a gépem elé, és hallgatni kezdtem egy random zenét, s közben még facebookra is bejelentkeztem, hogy megnézzem mi a helyzet azokban a csoportokban amelyekhez tartoztam. Egy részében vita volt, másikban pedig nyugalom, de egyikkel sem foglalkoztam igazán, főleg azért mert nem akartam semmibe sem belefolyni. Én voltam az a tipikus mindent látó, de semmit sem mondó őrszem minden egyes csoportban.

-Na vágjunk bele.-Kezembe vettem Waltert, majd a legjobb tudásom szerint kezdtem el őt helyre pofozni. Összeráncoltam szemöldökömet, próbáltam minden erőmmel azon lenni hogy a lehető legprecízebben rakjam össze azokat az alkatrészeit, melyeket még akkor tettem félre amikor pontosan erre gondoltam. Hogy tönkremegy, és akkor majd ki tudom cserélni őket, de sosem gondoltam volna hogy ilyen nehéz lesz.

Gondolataim tárházából egy kisebb pittyegés szakított ki, amely a gépem felől érkezett.Felpillantottam. Egy értesítésem jött facebookon, amire azonnal rá kattintottam, már csak azért is mert olyan rég kaptam bármiféle értesítést is, hogy hirtelen megölt a kíváncsiság, vajon ki vagy mi miatt lett ez.

"Valaki ismerősnek jelölt."-Realizáltam, ahogyan szemeimet feljebb vittem, az emberke jelre, ahol egy egyes számocska jelölte azt, hogy bizony valaki bejelölt engem. Mikor megnyitottam azt ajkaim elnyíltak egymástól.

『Hamada Hiro ismerősnek jelölt.』

Észre sem vettem, ahogyan ajkaim mosolyra kúsztak az arcomon. Szinte azonnal rá kattintottam a "megerősítés" gombra, ami mérhetetlenül nagy boldogsággal töltött el, fogalmam sem volt, miért.

"Biztosan azért, mert végre valaki a barátom akar lenni."

Mielőtt azonban folytathattam volna a robotom barkácsolását, egy újabb pittyegés jelzett nekem, hogy újból történt valami. Egy chat-ablak nyitódott fel a monitorom alján, Hiro írt rám.

A szívem kihagyott egy ütemet.

/Hamada Hiro:
Szia :D Remélem nem baj hogy bejelöltelek, épségben haza értél?

Hosszú, hosszú másodpercek erejéig meredtem a képernyőre, hiszen azt hittem, hogy álmodok. Olyan voltam, mintha teljesen lefagytam volna, mintha kiszállt volna belőlem a lélek is, pedig a szívem még csak ebben a pillanatban kezdett el olyan hevesen dobogni, mint eddig talán sohasem az életemben.
Magam is meglepődtem, mennyire elkezdtek remegni az ujjaim a billentyűim éjfekete gombjai fölött, de bátorságot gyűjtöttem és megpróbáltam valami elfogadhatót visszaírni. Nem értettem, miért vagyok ilyen bátortalan jelen helyzetben, de ráfogtam a zárkózottságomra.

/Amaya Kiyoko:
Szia, nem, dehogy baj. Persze, igazság szerint már az első tíz percben lehagytam őket.

Nem akartam küldeni smileyt, mert mikor megpróbáltam és elküdtem volna, hirtelen teljesen kényelmetlenül éreztem magamat, ezért hát kitöröltem ezt.
Alig telt el fél perc, a fiú már el is olvasta az üzenetemet, és el is kezdett írni valamit.

Még magam sem vettem észre, de órákon át beszélgettünk, anélkül hogy bármit is meg kellett volna osztanom magamról, aminek igazán örültem, mert nem is interneten szeretnék majd embereket jobban megismerni, már hogyha így döntenék.
Mire feleszméltem már javában hét óra volt, s én olyan négy óra körül érhettem haza, szóval három órája chatelhettem ezzel a fiúval a neten, és őszintén egy percemet sem bántam meg, amit rá szántam.