Oᴘᴇɴ Yᴏᴜʀ Hᴇᴀʀᴛʜ |Hɪʀᴏ x Oᴄ|

25. Fejezet

[Amaya Kiyoko]

Egy hét telt el, amióta összevesztem apuval Hiro miatt. Mivel nem akartam vele szakítani, apa azóta sem beszélt velem, mivel -gondolom- nem engedte a büszkesége, vagy valami ilyesmi.
Mindenesetre, akármennyire is szeretem, én nem fogok bocsánatot kérni...

-Nézd, mit hoztam, Hiro!-Nyitottam be a fiú szobájába egy kicsinyke dobozzal, mosolyogva. Ő csak felém fordult a fekete székében, és érdeklődve figyelte a kis kartondobozt.-Úgy neveztem el, hogy Fooh. -Kiemeltem a kis robotot eddigi helyéről, és büszke mosollyal az arcomon mutattam Hiro felé, aki ekkor felállt a székből, és két keze közé vette Fooh-t.

-Hát...Nem rossz, nem rossz...-Vágott kisebb grimaszokat, mire vicceskedve vállba boxoltam.

-Ne hazudj, látom rajtad mennyire tetszik!-Kuncogtam, ám a következő pillanatban ez abba maradt, Hiro hirtelen megtett lépése miatt, amely egy csók volt, az ajkaimra. Halvány pír terült el az arcomon, lecsuktam a szemeimet és átadtam magamat számára, belemosolyodva a csókba.

-Apáddal mi újság?-Suttogta aggódó tekintettel, alig elhajolva tőlem.

-Tartja magát...Hiro, én...-Leültem az ágyára, és lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen a fiúra néznem. Nem mertem most rá nézni, ugyanis sosem tudtam rendesen, szavakban megfogalmazni azt, hogy mi is bánt igazán. De tudtam, hogyha adok ennek egy esélyt, Hiroval ez menni fog. Csak...Idő kell ennek.

Bármennyire is nem akartam Hirora nézni, a fiú letérdelt elém, és gyengéden az állam alá rakva az ujjait, maga felé emelte a fejemet. A tekintetünk találkozott.

-Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz, igaz?-Suttogta egy kedves mosoly kíséretében, én pedig bólintottam, válaszul.

-Csak...Nehéz, szavakkal beszélni...-Vallottam be, kissé kínosnak érezve a tényt-Mármint..Kimondani...Inkább leírom...

A fekete hajú nem szólt semmit sem, viszont egy cseppet sem hezitálva az asztalához lépett, elvett onnan egy papírt és egy tollat, és újból felém fordult.

-Mindent megteszek azért, hogy megnyílj számomra. Apró lépésenként fogunk haladni, és ne aggódj..-Motyogta, közelebb hajolva hozzám, úgy, hogy az orrunk màr összeért-Bennem megbízhatsz, Kiyoko.

Vettem egy pár, mély lélegzetet, végül óvatosan bólintottam egyet.-Rendben...

Átvettem Hirotól a papírt, amit a combomra raktam, majd a kapott tollal, pár másodpercig gondolkodva, írni kezdtem a gondolataimat.

Szóval...Amióta megismertelek, az életem teljes fordulatot vett. De tényleg, ezelőtt...Ezelőtt minden sokkal másabb volt. Nap mint nap azzal kellett szembe szállnom, hogy az iskolámban levő emberek sarokba szorítanak, és volt, hogy testi sérülésekkel estem haza. Ez az egész...Túl sokàig tartott ahhoz, hogy olyan könnyen túllegyek rajta, hiszen ez kihatott arra, hogy ki vagyok most. Bezárkóztam. Senkinek sem akartam megnyílni, de aztán, mikor ide költöztünk, megjelentél te...
Érted, olyan volt mintha kirántottál volna a sötétségből...Az elejétől kezdve arra ösztönöztél engem, hogy mosolyogjak, hogy tárjam ki számodra, ki vagyok én. Először tiltakoztam, de lassan, talán akaratom ellenére, de megnyíltam neked. Most is azt teszem, de nem bánom. Most, hogy apával veszekedtem úgy döntöttem, hogy nem fogom hagyni azt, hogy szétszedjen minket. Igen, fáj hogy veszekedtünk, hogy kiabáltunk, de azt hiszem, ez valamennyire hozzá járul ahhoz, ha az ember lánya kapcsolatot kezd, ráadásul főleg akkor, ha rólam van szó. Mindenesetre, köszönöm neked Hiro, hogy itt vagy nekem. Szeretlek.

Ajak harapdálva adtam oda neki a levelet, kissé remegő kezekkel. Időközben felült mellém az ágyra, viszont szerintem jól tudta, hogy nem kéne addig belelesnie a levelembe, ameddig kész nem vagyok, ugyanis addig amíg írtam vagy a padlót fürkészte, vagy a hajamat simogatta, gyengéden.

Ahogy átadtam, először rám nézett, s ahogy viszonoztam a pillantását, oda hajolt hozzám, és egy kellemes csókot adott az ajkaimra, tarkómnál megfogva a fejemet.

Miután elváltunk, nem szólt egy szót sem, csupán nekikezdett az olvasásnak. Láttam rajta, mikor milyen soroknál jár. Az elején halványan elmosolyodott, majd mikor az iskolabeli esetekre tértem, idegesen ráncolni kezdte a szemöldökét, s végül, mikor bevallottam neki, szeretem és hogy mennyire is hálás vagyok neki, eltartotta a fejét a levéltől, és a másik kezébe temette az arcát.

Ha csak egy halvány pillanatig is, de láttam, mennyire vörös volt a szavaim miatt.

S miután végigolvasott mindent, letette mellénk a levelet.

-Tudod..-A kezemért nyúlt, én pedig hezitálas nélkül az övére tettem a sajátom-Örülök, hogy elmondtad ezt. Viszont szeretném, ha ezutàn lassan, de biztosan, hangokkal mondanád, hogy mi bánt. Mindegy is, ezzel ne törődjünk most...-Közelebb hajolt,újból,immár ideges tekintettel-Kik voltak azok, akik bántottak? És mégis mi joguk volt hozzá?

Az az idegesség, és a védeni akarás tüze teljesen megrémített, mégha tudtam is, hogy engem nem bántana.

Hiro...Tényleg ennyire szeret engem.