Hajsza a győzelemért [BEFEJEZETT]

«Nem mondom, hogy Monzás, de Spa-s!»

A nyári szünet eszméletlen jól telt. Minden nap volt valami program. Emiliával mindig elmentem lovagolni, sőt, versenyei is voltak, így oda is követtem őt. A kezembe adott az egyik verseny előtt egy kamerát, és fotózhattam is. A képek nagyon jól sikerültek, mindenkinek nagyon tetszettek. A versenyen az volt a ráadás, hogy a tudtom nélkül Emilia benevezett engem és az egyik lovát, Obo-t (akit mostanában a Bobban név illet) 115 cm-en, egyértelműen díjugratásban. Ezt én a verseny reggelén tudtam meg.

A pálya nagyon jó volt, bár egy kicsikét belocsolhatták volna, de nem volt vészes így sem. Obo ezerrel ment, minden akadály fölött vagy 5cm-el ugrott. A hangosbemondóban csak azt lehetett hallani, hogy hibátlan lovaglást láthattunk, és az ideális időtől is eltértünk, mert sokkal gyorsabban mentünk végig a pályán.

Igaz, aki utánam jött férfi, ő egy hatalmas nagy ménnel indult. És a mének vadságát ki lehet használni a versenypályán, így egyértelműen ő vitte a pálmát. Mi Obo-val a másodikok lettünk, de én ennek is nagyon tudtam örülni, hisz az is szép helyezés.

Továbbá nagyon sok programot csináltunk még: Valtteri-nek is meg lett rendezve a "VBD2019, azaz a Valtteru Bottas Duathlon 2019. Nagyon sokan voltak, és nagyon sokan részt is vettek a futásban és a biciklizésben. Emilia és én csak a rajtnál vártuk a testvéremet, ugyanis én nem vagyok valami jó futó. Önszántamból maximum kocogni megyek el, de akkor se sok időre. Szerintem eddig minden évben elterveztem, hogy el kezdek futni, de még nem sikerült ezt beteljesítenem. Viszont ismerjük Valtteri mottóját: Never give up! (Soha ne add fel!) Aztán egy rali versenyre is elmentünk, ahol a bátyám két kocsival is száguldott: Egy Ford-al és egy Citroen-el.

Az utolsó hétre vissza szerettem volna menni Monacoba, de augusztus 28.-án lett a bátyám kerek 30. Így a terv teljesen megváltozott. A Redbullal, a Ferrarival és a Mercedes-el megbeszéltük, hogy a 3 pilóta nem csütörtök reggel veszi át Belgiumban a szállást, hanem hétfőn. Így Charles és Max a monacoi járattal mentek Belgiumba, míg én, Emilia és Valtteri a finn járattal. A szállodában ugyanazt a szobát béreltük ki, mint amit kaptunk volna eredetileg, annyi, hogy rá kellett fizetni.

Max és Charles járata korán ért oda Spa-ba, ők dél körül értek a reptérre, míg a mi gépünk 50 perces késéssel indult. Nem kaptunk meg valami engedélyt, de addig is én a telefonomon Netflix-eztem. Letöltöttem egy új sorozat részeit, és így Wi-Fi nélkül élvezhettem a HD minőséget.

A mi gépünk kettő óra előtt pár perccel szállt le a Belga reptérre.

Amíg a bőröndöket összeszedtük, és kikeveredtünk a nagy tömegből, már volt fél három is. Max és Charles beültek valami kajázóba ott a reptéren belül, hogy együtt menjünk tovább. Amikor a kajázókhoz értünk, akkor nem láttuk őket. Akkora hatalmas nagy tömeg volt minden étteremben, hogy az hihetetlen volt.

A Netflix nagyon merítette a telefonomat, és én olyan okos voltam, hogy a power bankomat a bőröndbe raktam, és nem a kézi poggyászomba. Az utolsó százalékaimmal felhívtam Max-et, de akkorát sípolt a fülembe a telefonom, hogy azt hittem, ott helyben megsüketülök. Aztán Charlest-t is megcsörgettem, aki a második sípolásra felvette a telefont.

-Szia...Merre vagytok?...Mi? Mi itt vagyunk a...Mi előtt vagyunk? McDonald's előtt...Aha...Aha...Az hol van?...Jaaa látom látom. Odamegyünk...Oké, de gyertek ki...Egyébként Max nem vette fel a telef...Ja lemerült?...Tipikus..Na de gyertek ki az étterem elé, jó?...Okés, szia.

A McDonald's-al szemben lévő étteremben ültek, és nekünk a másik oldal az egy jó 5-6-7 perces séta, mivel nagy a tömeg, és messze van tőlünk. Mivel nem volt más választás, és hozzájuk volt közelebb a kijárat, így muszáj volt odamennünk. A tömegben szerencsére senki nem állított meg minket, hogy kérne egy fotót vagy egy aláírást.