Nem vagyok ártatlan

11. Fejezet

Nem tudtam elaludni, folyamatosan csak ez az egész járt a fejemben. Egy skandináv isten lakik nálam. A szemközti szobában. Eldobom az agyam!

A plafont bámultam, miközben felidéztem az egész beszélgetésünket Lokival.

„Már nagyon idős vagyok, nem annyi, amennyinek kinézek."

Ebbe egyszerűen csak furcsa belegondolni, de közel sem ez a legrémisztőbb az egészben.

Az a baj, hogy már azt se tudom miről beszélek.
A párnába temettem a fejem, és kínomban fél percig nyöszörögtem.
Miért jutnak nekem mindig ezek a férfiak?

-Ahjjjj-vágtam magam megint hanyatt fekvésbe.

„-Esküszöl, hogy nem hazudsz?
-Ennyi dolgot nem tudtam volna kitalálni magamtól. Nem hazudok."

És mi van, ha tényleg csak szivat?

De ahogy ezekről beszélt, mintha valamit mégis elhallgatott volna...

Azt tudom, hogy vannak önjelölt szuperhősök, de...ez az egész istenes dolog. Nem is tudom...

Még mindig ezen rágódtam, amikor kopogást hallottam. Kicsit megijedtem, mert hát mégis csak az éjszaka közepe van!

Loki ajtaja nyitódott, a férfi alig hallható léptekkel indult lefelé. Valamiféle biztonságérzet szállt meg, ezért bátrabban pattantam ki az ágyból, és az ajtót kíváncsiskodva nyitottam résnyire.

-Mit csinálsz itt, Stark?-Loki hangja csípősen hallatszódott fel. Hogy ki? Stark?
-Gyere, menjünk sétálni. Tudom, kik figyelik meg a házat-hallottam egyből a kimért választ. Ezt már végképp nem értettem. Megfigyelik a házat?! Mármint ezt?!

Loki megindult felfelé, ezért gyorsan visszafeküdtem, és alvást színleltem.

Fél perc múlva csukódott az ajtó, én pedig ismét felkeltem.

A szekrényemből gyorsan kivettem egy pulcsit, hiszem hűvös volt az éjjel, a lépcsőkön lefutva a cipőmet is felhúztam és a telefonommal elindultam a két férfi után.

Az ismeretlen hangja olyan ismerős volt valahonnan, de fogalmam sincs, hogy mégis honnan.

A sötét utcára kilépve kicsit elbizonytalanodtam, hogy biztosan ez volt-e a legjobb ötlet.

Nem szeretek éjjel egyedül sétálgatni. De nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis kik figyelik meg a házat. Te jó ég! Valakik megfigyelik a házat!

Szerencsére már messziről kiszúrtam Loki és az idegen sziluettjét. Ráérősen haladtak, én pedig próbáltam a legkisebb feltűnést kelteni, ahogy egyre közelebb merészkedtem.

-Biztos vagy benne, hogy ők azok? Egy ekkora zseni is tévedhet, mint amilyen te vagy-Loki hangja gúnyt tükrözött, és csodálkozom, hogy nem vett észre.

Mondjuk forgalmas város lévén sokan jártak még az utcán, de saját bevallása szerint a férfi egy isten!

-Attól tartok most esélye sincs annak, hogy tévedjek. Még ha ezzel csalódást is okozok neked-nem láttam az arcát, de éreztem, hogy lesajnálóan megforgatja a szemét.

Van egy olyan sejtésem, hogy nem szívlelik egymást. Akkor miért beszélgetnek most? Főleg egy ilyen komoly dologról?

Egyre csökkent a tömeg az utcákon, ezért jobbnak láttam, ha hazamegyek.

Nem hiszem el, hogy nem szólt erről! Vagy lehet, hogy csak azután akart, hogy biztosra megy...

Mivel szinte minden kiürült, a megszokottnál gyorsabban szedtem a lábaim, minél előbb haza akartam érni.

Sokszor képzeltem be magamnak, hogy követnek, de minden gond nélkül eljutottam hazáig. A kulcsomat előhalászva ki akartam nyitni az ajtót, de hiába akartam elfordítani, az nem reagált semmit.

Megnéztem, és nyitva volt.

Pedig tisztán emlékszem, hogy bezártam!
Hevesen dobogó szívvel nyitottam be, ügyelve, hogy ne csapjak nagy zajt.

Az emeletről súlyos lépteket hallottam.

A fülemben zúgott a vér, teljesen leizzadtam. Berohantam a dolgozószobába, egy macskát meghazudtoló némasággal.

Az ajtót kulcsra zártam, és tárcsáztam a 911-et. Azonban valami nem stimmelt. Nem tudtam hívni!

Valamit bizonyára elvágott az a valaki ott fennt. A földre rogytam és a számat befogva igyekeztem viszonylag halkan zokogni.

-Loki, kérlek-vettem mély levegőket, miközben az ajtóra tapasztott füllel próbáltam lehallgatni hol jár éppen a betörő-kérlek, siess!

Már a földszinten hallottam a lépeket, amik szerencsére az bejárati ajtó felé távolodtak.

-Elintéztem, Főnök-hasított be a csendbe az érdes hang. Kirázott tőle a hideg, szerintem örökre kísérteni fog ez az egész...
-Igen, pontosan. Az összes kamera fel van szerelve-sétált ki, bennem pedig megállt az ütő. Miféle kamerák?!

Lehet, hogy most is látnak a kamerákon.
A térdemet felhúzva, falnak támasztott háttal sokkos állapotban ültem, amikor valaki ismét belépett.

-Elizabeth!-kiáltotta Loki, én pedig azonnal felkaptam a fejem.

Valahogy felkapartam magam a padlóról, kattant a zár, és óvatosan kiléptem.

Loki pedig ott állt, gyorsan véve a levegőt, ami rohanásra ad okot. Fekete haja tökéletes volt mint mindig, én pedig a megkönnyebbüléstől ismét sírásban törtem ki.

Odafutott hozzám, és az ölelésébe zárt. Már csuklottam, annyira bőgtem, ő pedig a hajamat simogatta és csitított.

-Mi történt?-hangja olyan aggódó volt, mint még eddig soha. Még jobban zokogva, erősen magamhoz szorítottam, és csak ennyit tudtam kinyögni:

-Valaki...valaki itt volt. A házban.