Nem vagyok ártatlan

14. Fejezet

A tűző napsütésben indultunk útnak.

Fogalmam sem volt, hogy miért támadt az a hülye ötletem, miszerint hívjam el magammal Elizabethet. Nem elég, hogy képtelen vagyok a szokásos természetemmel viszonyulni hozzá, én még cserébe bevásárolni megyek a teljes kísértéssel.

Ahogy itt lépdel előttem a farmershortjában, és a virágos ujjatlan pólójában, nem tudom nem figyelni, ahogyan a...

Bosszúsan fordítom el a tekintetemet, mert ha ezt tovább folytatom, akkor elérem, hogy ez az egész vezessen valahova, és az lesz a vége, hogy Lizbeth sír, én pedig meg vagyok verve.

Nem akarom. Hogy melyiket? Talán egyiket sem, de ezt makacs vagyok magamban teljesen átgondolni.

Ahogy az ajtó kinyílik előttünk, és megcsap minket a hideg levegő, Elizabeth megkönnyebülten sóhajt, és még egy óvatos vacogást is megenged magának.

Ezek az apró sóhajok azok, amik akaratlanul is bekúsznak a fejembe egyre több és több képzelgést megengedve nekem. Abba most, itt inkább nem gondolok bele, hogy milyen ábrándok ezek, mert nem akarok kellemetlen perceket okozni az alsónadrágomnak.

-Pontosan miket is kell vennünk?-töri meg a csendet Elizabeth, ezzel teljesen kiszakítva ebből a roppant magasröptű gondolatmenetemből engem.

-Fogalmam sincs-vontam meg a vállam, de közben mégis egyre csak az üzletben sétálgatva.
-Akkor...elintézem. Te addig-itt kicsit habozott, hogy tényleg kimondja-e, ez tisztán látszott rajta. De végül valami hihetetlen okból nem folytotta magába amit gondol.

-Addig mászkálj. Az eddig is nagyon jól ment.
Sarkon fordult, és sietve elindult a nem is tudom hová, de én sem maradtam ott földbe gyökerezett lábbal, inkább követtem a lányt.
Egy szempillantás alatt tele lett a kosarunk egész fontos dolgokkal, szóval kettőnk közül csak én nem értem a vásárláshoz.

Elizabeth beállt fizetni, nekem pedig azt az utasítást adta, hogy mindent pakoljak be a zacskóba, amit magunkkal hoztunk.
Ez egész könnyen ment, már indultunk is kifelé beszélgetve, amikor Elizabeth a kezemhez nyúlt.

Mint egy ijedt kiscica, az alkaromat szorítva megálljt parancsolt nekem, én pedig értetlenül néztem rá, majd próbáltam megkeresni, hogy mégis mitől van ennyire berezelve Lizbeth. Akárhová néztem, nem láttam semmit, csak néhány sétáló embert.

-Mi a baj, Elizabeth?-hajoltam oda hozzá, de ő csak tanácstalanul rázta a fejét.
-Se...semmi-kapta el a kezét.-Azt hittem látok valakit, de nem lényeges.

-De igen is lényeges-fordítottam magam felé, kicsit durvábban, mint szerettem volna. De tényleg érdekelt kitől fél annyira Elizabeth, hogy hozzám-egy gyilkoshoz, egy rossz emberhez-forduljon. Tőlem várta a segítséget, és ez őszíntén jól esett. Ő a bizalom apró szikráit mutatta felém, én pedig egyre biztosabb voltam benne, hogy szeretném őt megvédeni mindentől.

A felismerés úgy vágott pofán, mint eddig soha senki, köpni-nyelni nem tudtam a ténytől, miszerint éppen most ismertem be magamnak, hogy törődök Elizabethtel.

-Ez olyan klisés-mordultam fel, és azonnal rá is eszméltem, hogy ezt hangosan is kimondtam, mert Lizbeth értetlenül vonta össze a szemöldökét.

-Micsoda?
Erre nem tudtam mit válaszolni, mert azt talán mégsem mondhatom neki, hogy teljesen elcsavarta a fejem, és egyedül csak rá tudok gondolni. Szerintem annak nem jött el az ideje. Talán soha nem is fog, hiszen ki tudja mit reagálna a lány?

Elutasítana? Csak simán kinevetne?
Esetleg...nem, az kizárt. Elizabeth nem érezhet irántam semmit, az lehetetlen. Még akkor sem tudna szeretni, ha tudná miket csináltam a közelmúltban, és amúgy sem vagyok egy szerethető ember.

Nem mondok semmit, úgy lesz a legjobb. Elnyomom magamban ezt is, senkinek soha nem kell megtudnia mit érzek.

-Kitől ijedtél meg?-néztem mélyen a szemébe, türelmetlenül várva a választ.

Éppen szólásra nyitotta a száját, amikor valaki a háta mögött megszólalt:
-Elizabeth?
Lizbeth kínlódva hunyta le a szemét, és nagy levegőt véve fordult meg.

-Blake...-amint ezt félve kimondta, bennem megállt az ütő. Hogy ki?!

-Olyan régen láttalak, már egy éve. Ugyanolyan szép vagy, ha nem szebb-mosolygott, a hajába túrva, nekem pedig egészen felment a vérnyomásom. Hogy meri?
Kezemet ökölbe szorítva vártam Elizabeth mit reagál.

A lány hátrált pár lépést, ezzel majdnem nekem ütközve.

-Blake, szerintem...nekünk nincs dolgunk egymással-tűrt egy tincset a füle mögé, és próbálta magát kihúzni, hogy határozottabbnak tűnjön, de a hangja így is egy egérre emlékeztetett.

-Miért is ne lenne? Ő-mutatott rám, kissé csalódottan.-A barátod?

-Igen.

-Nem-vágta rá Elizabeth, rosszallóan hátrapillantva rám.
Értetlenül néztem a szemébe, én csak meg akartam védeni a további kérdezősködéstől.-Ő nem a barátom, csak egy...jó barát. A teljes barát értelemben.

Tudtam. De hogy még így ki is jelentette, azért kicsit mellbevágott. Ez a lány az ég világon soha nem akarna tőlem semmit.

-Akkor-kezdte, közelebb lépve Elizabeth-hez, aki ezzel még inkább felém hátrált.-Elmehetnénk valahova. Tudod, kicsit átbeszélni a dolgokat.

-Nem beszélünk át semmit! Most mennem kell-fordult meg, és a karomnál fogva engem is elrántott onnan. Blake még utánakiáltott, de Elizabeth hihetetlenül gyorsan szedte a lábait. Már csak öt perc sétára voltunk a faháztól, amikor hatalmasat dörgött, és a pár felhő, ami indulásunk után hamarosan felénk érkezett, bajlós, sötétszürke színt öltött fel.

-Elizabeth, állj már meg!-szóltam neki, csuklóját elkapva.
Annyira felgyorsult a légzése, meg mertem volna fogadni, hogy őrülten dobog a szíve is.
-Elnézést, csak-elgyötörten lehunyta a szemét, és egy könnycsepp gurult le az arcán.

-Shhh-tettem a mutatóujjam a szájához, hogy ne kelljen befejeznie. Nem akartam, hogy bármi is fájjon neki.

-Elizabeth, miért nem mondtad, hogy a barátod vagyok?-ráztam a fejem rosszalóan, de közben egy halvány mosoly bujkált a szám szélén.

-Fogalmam sincs, hirtelen leblokkoltam, és amúgy sem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni téged.

-De én rávágtam, hogy igen. Egy ilyennel nem hoznál kényelmetlen helyzetbe-temettem az arcom a tenyerembe, mert nem hittem el, hogy így gondolja.

-Jó, de amúgy sem hitte volna el. Lehetetlen, hogy egy olyan kaliberű...isten-ejtette ki furcsán grimaszolva a szavakat.-Összeálljon egy olyannal, mint én.

Erősen koncentráltam, hogy ne nevessem el magam, ez a lány hihetetlen! Mielőtt válaszolhattam volna, az eső először csöpögni, majd totálisan zuhogni kezdett. Ismét futni kezdtünk, hogy még a teljes elázásunk előtt elérjük az erdő széli faházat. Már a kapunál voltunk, amikor egy fedett résznél megálltam, és kifújtam magam.

-Mi benne olyan hihetetlen?-vontam fel a szemöldököm, a térdemre támaszkodva.
Lizbeth úgy tűnt először nem értette, de aztán a szemét forgatva válaszolt.

-Te halhatatlan vagy, én nem. Te gúnyos vagy én pedig nem. És...te sosem vennél észre olyat, mint én.

Amint kimondta, zavartan félrenézett, bennem pedig elpattant valami, és úgy gondoltam, mégsem titkolok tovább semmit.

-És mi van akkor, ha már észrevettem?-fogtam meg az állát finoman, és szórakozottan mosolyogva mélyen a szemébe néztem.

-Mi?-kerekedett ki a szeme, és pedig nem bírtam tovább, és jobb kezemet az arcára téve, a balt a derekára csúsztatva húztam magamhoz közelebb, és hozzá hajolva megcsókoltam.