Katja | Drága Örökösök ✅

Hatodik

Az életem igazán csak ezt követően vett egy triplaszaltós pálfordulást.

Szása ugyanis úgy elrabolta gyenge kis 10 éves énemet, hogy egészen 17 éves koromig nem is találtak rám. Átszöktetett Boszniából Szerbiába, a saját kis istenháta mögötti viskójában nevelt belőlem igencsak hamar gyilkológépet. Az idők során rájöttem, hogy afféle fegyverként akar felhasználni a saját Apám ellen. Tudjátok: engem úgyse támad meg, mert hát a lánya vagyok, ő viszont arra képzett ki, hogy bárkiből darálthúst csináljak.

Csakhogy, a dolgok itt is dobtak egy hátraszaltót. Igaz, a terve valamelyest bevállt, hiszen simán kinyírtam bárkit röpke idő alatt hidegvérrel, a legkevesebb bűntudattal. Emellett viszont, elfelejtett kegyetlen oktatóként bánni velem – sokkal inkább egy törődő báty lett belőle az évek során.

A 16-17. évembe lépve pedig volt egy olyan időszak, ahol a 'bratyó' szerepet túlságosan is komolyan vette. S itt a „túlságosan is”-on volt a hangsúly.

A „legemlékezetesebb” ilyen alkalom a 17. születésnapom előtt volt egy hónappal, középsuli harmadik évében – amit egyébként, mint minden mást, lopott holmik árából finanszírozott. Képzelhetitek, mennyire nyugodtan jártam egy puccos, elit suliba azzal a tudattal, hogy az egyik ókori templom értékén koptatom a külön méretre faragott padokat.

Suli után voltunk, kora dêlután. A kis otthonunk üres volt, Szása dolgozott, Olga pedig franc tudja, mit csinált akkor. Talán ketten romiban mentek el kifosztani egy múzeumot, én nem tudom. A lényeg, hogy egyedül voltam otthon, s az egész világból marhára elegem volt. Habár Szása egyre kevesebbet járt haza, ami mind nekem, mind a nevelőnővéremnek is feltűnt.

Sejthetitek, hogy az én részemről szívügy volt a dologban.

Na szóval, ott tartottunk, hogy délután volt. Az a hangyafingnyi szempillaspirál és leheletnyi alapozó, ami rajtam volt már hosszú csíkokban folyt lefele az arcomon, ahogy dühös könnyeimet visszanyelve rontottam be a házba. Nyitva volt, így gondoltam, hogy Olga otthon lehet – mivel Szása múlt hónapban volt otthon, tisztában voltam vele, hogy újabb 3 hónapig még a híréről se fogunk hallani.

Odabent célirányosan a fürdő fele kezdtem el rohanni, útközben nagy puffanással dobtam le az amúgy is szakadt sulitáskámat a folyosó kellős közepére. Szerencsére a fürdő üres volt, így nyugodtan csaphattam be magam mögött az ajtaját.

A mosdókagyló fölé hajolva pedig utat engedtem a könnyeimnek.

Így visszatekintve, 9 év távlatából nem is tűnt akkora problémának, hogy egy sznob szerbnek nem tetszett az elhanyagolt, bosnyák fejem. Hiszen neki annyi pénze volt, hogy egy egész háremet meg tudott volna venni magának, másrészt meg hát nem nézte jó szemmel a felemásszemű, bosnyák lányt, akit mégcsak nem is a szülei nevelnek. A hülye is láthatta, hogy Szása és Olga nem lehettek a szüleim, max. a bátyám meg a neje.

Na de nem is ezen volt a lényeg. Igazából már szegény szerb krapek nevére se emlékszem.

Sokk inkább az, hogy amíg én a mosdókagyló fölé hajolva szipogtam és próbáltam lehűteni a sírástól felpuffadt, piros arcomat, annyira elfoglalt voltam, hogy nem vettem észre, ahogy valaki belép az előbb bevágott ajtón James Bond ügyességgel, s mögém oson.

Csak akkor kaptam fel a fejem a hideg csapvíz alól, mikor két, férfias kéz a derekam köré simult, tulajdonosuk pedig a maga mély, nyugtató hangján megszólalt olyan hangosan, hogy csak mi halljuk. – Mi a baj, Katja?

Riadtan rezzentem össze, majd egyenesedtem ki abban a pillanatban, hogy rájöttem, ki áll mögöttem. Szása volt az, pedig csak hosszú hónapok múlvára volt várható.

Felemás tekintetem elkerekedve vándorolt a tükrön keresztül a jégkék szempár felé, végül nézett egyenest vele szemben. Ahogy már kiegyenesedve ácsorogtam, éreztem, ahogy a jókora szerb közelebb húzódik hozzám, ahogy mindig is szokott. Sosem hagytam, hogy rendesen megöleljen, mivel azt a priviligériumot messziről nem érdemelte meg.

Főleg Anyám kegyetlen meggyilkolását követően.

Hamar-gyorsan letöröltem a könnyeimet, s szipogva igyekeztem összekaparni maradék lélekjelenlétemet. Bár az enyhe sminkemnek már édesmindegy volt, azon már a sminklemosó sem segített volna. – Se-Semmi. Minden rendben.

Úgy tűnt, túl jó hazugságfelismerő-képességgel áldotta meg a sors. A kijelentésemre ugyanis csak még közelebb húzott magához, mellkasa szorosan hozzásimult satnya kis hátamhoz. Megborzongtam, ahogy előbbre hajolt, s forró lehelete a fülem mellett elsuhant. – Nem most jöttem le a falvédőről. Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. Valamilyen fiúról van szó? Mert ha igen, elmegyek és beverem a képét.

Muszáj volt elnevetnem magam a kijelentésre. Lehámoztam a derekamon pihenő kezeit, majd szembefordulva vele izmos mellkasán támaszkodtam meg. A jeges szempár játékosan pillantott le törpe énemre. – Nem kell senkit se elverned. Én is szívesen eltöröm a végtagjait, azon nem múlik.

– Azt tudom. Harcias lány vagy te – mosolyodott el széles mosollyal ajkain. Míg egyik kezével az arcomhoz nyúlt, hogy kitűrjön belőle egy kósza tincset, addig a másik legnagyobb meglepetésemre veszélyesebb terepre tévedt. Bármiféle hezitálás nélkül rásimította a csípőmre, mire a nevetésem belén fagyott, a szívem pedig kihagyott egy ütemet a belém nyilalló félelemhullámtól.

Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy egy csupán 10 évvel idősebb, szerb úgymond fogvatartóval/pótapuval milyen veszélyek álltak fent. Az ilyen esetektől azóta rettegtem, hogy még 13 évesen az egyik általános sulis barátnőmnél meg is történt a problemító.

Így képzelhetitek, hogy olyan gyorsan téptem ki magam Szása kezei közül és rohantam be a szobámba, ahogy csak tudtam – s szerencsére egy évvel később ki is kerültem a szerb kezei közül.