Katja | Drága Örökösök ✅

Tizedik

Hetekkel később bevállt, reggeli rutinomként a kora reggeli, csípős hidegben a Tomitól kapott bundapulcsiban segédkeztem Kristófnak a Kisboltba való áru becipelésében. Nem bántam, hogy korán volt, vagy esetleg nem volt 40°C – sőt, az se zavart, hogy azok a nyamvadt ládák éle szétnyeszetelte az ujjbegyeimet.

Ugyanis olyan hosszú kihagyás után végre ismét azt éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy normális ember. Felkelek, eszek, teszem a dolgom... mint egy igazi, echte eredeti falusi emberke. Végre nem azt éreztem, hogy én vagyok a véreskezű kakukktojás, aki sehova sem tartozik – ami javarészt a két Szappanos fiú végtelen kedvességének és odaadóságának volt köszönhető. Míg az idősebbik férfire úgy tekintettem, mint a soha nem létezett bratyeszomra, addig Tomikára úgy, mint az én bolond krapekomra, akit az elmúlt idő alatt annyira megszerettem, hogy ha kényszerítenének sem hagynám magára. Túlságosan unalmasak lettek volna nélküle a mindennapjaim.

Csak Apámnak kellett valahogy beadagolnom, hogy leadom az ügyet, mert megtaláltam a helyemet.

Igazából már vártam, hogy felhív és rendre utasít, hogy vagy csinálom a dolgom, vagy engem is kinyiffant Szásával egyetemben – viszont... nem keresett. Jól tudtam, hogy ez még messziről sem jelent semmi jót, csakhogy nem tudtam mit tenni. Amikor hívtam, a telefon még ki sem csengett – mintha elnyelte volna őt a föld. Pedig az a személyes telefonszáma volt, amit csak a családtagok tudtak, senki más. A munkás telefonszámát direkt meg se adta nekem azzal az ürügyel, hogy a családi-forródróton keresztül mindig elérhető lesz.

Aha. Persze. Ha az ember apja nem lenne maffiafőnök, még hihetne is a szavának.

– Kinga! – zökkentett vissza a reggeli csendességbe Kristóf jól ismert hangja. Én pont kint voltam még a bolt előtt, s egy súlyosabb ládát próbáltam felemelni, mely tele volt paprikával, ő pedig bent pakolászott a boltban.

– Igen? – üvöltöttem a választ. Lujzi és Margit néni tuti pillanatokon belül megjelenik, hogy mi ez a rikácsolás, az egyszer fix.

– Mennyi láda van még kint?

Hamar összeszámoltam a szemeimmel, hogy mennyi hevert még odakint az említett tárgyból, majd válaszoltam a kérdésre. – Két almás láda, egy mirelit péksütis és egy epres joghurtos. Miért?

– Be tudod azokat még hordani? Mert akkor én már nem megyek ki értük. Nekiállok itt szétpakolni – jött a visszajelzés pillanatokon belül.

Két nyögés közepette felemeltem a paprikás ládát a mirelit sütissel együtt. A törpe méretem ott is előjött, alig láttam ki a vaskos, telepakolt szállítóládák mögül. – Persze! De ne menj messzire, mert majdnem megszakadok!

– Okés – s ezzel a matatás és pakolászás újabb zaja ütötte fel a fejét az aprócska, de annál modernebb üzlet belsejéből. Fémcsörrenés jelezte, hogy a boltvezetésben-oly-tapasztalt Kristóf pont abban a pillanatban ejtette le az egyik ananászos konzervet. Fogaimmal sziszegve indultam el az életveszélyes két lépcsőfok fele a rakományommal. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy teherautó vagy kamion.

De minimum máhás ló.

Viszonylag hamar be sikeredett botorkálnom a vaskos ládákkal a férfihez, aki segítőkészen leemelte a felsőt, megszabadítva így úgy 5-7 kg mirelit sütitől. Lerakta maga mellé, mivel egyébként is azt a polcot rendezgette, ahol ezek a fagyasztott finomságok helyet foglaltak. – Rakd csak le a paprikát a kasszáspultra. Onnan majd én kirakom.

– Oksi – feleltem. Szerencsére a huzamosabb ideig való maradásom nemcsak a lelkemnek vált javára, hanem a magyar szókincsemnek is. Már nagyon törni se törtem a nyelvet, az akcentusom is csak akkor jött elő, ha felment bennem a pumpa.

Kikerülve a pakolászásba visszamerülő férfit könnyed léptekkel slisszoltam ki a maradék ládákért, hogy azokat is behordjam, ezzel segítve a férfit. Már egymásra is pakoltam a maradék ládákat, hogy ne kelljen annyiszor fordulnom – mikor is centiken múlt, hogy egy kis átmérőjű, de annál halálosabb lövedék nem találta el valamimet is.

A már hetek óta lenyugvóban lévő érzékeim azonnal működésbe léptek, addig ritmusosan dobogó szívem össze-vissza kezdett kalapálni. Automatikusan fedezékbe húzódtam vissza, be az ajtókeretbe. Kezem már csúszott is a pulóver alatti zsebpisztolyomért, amiben 5 db lövedék várta elrejtve, hogy letámadhasson bárkit, akire kiadom ezt a parancsot.

Éreztem, hogy a légzésem is megváltozik. Tenyereim izzadtak, de nem is igazán miattam – sokkal inkább a boltban pakolászó Kristóf miatt, akinek velem együtt az élete ugyanúgy veszélybe került.

Nem beszélve a tökéletesen felépített álcámról.

Kezem gondolkodás nélkül a pulcsim alá kúszott, előhúzva a lövésre kész, kedvenc pisztolyomat. A hátam mögül egy, nagy valószínűséggel Kristóf kezéből a riadalomtól kizuhanó paprikák tompa zajt hallattak – nem úgy, mint a férfi maga.

– Mi a franc volt ez?! – kérdezett vissza Kristóf az idegességtől kissé elvékonyodott hangon. 

Hallottam, hogy lépni akar felém, de időben leugattam a fejét ellentmondás nem tűrő hangon. – Kristóf, tudom, hogy szokatlan lehet számodra, hogy Ökörapátiban lövést hallassz. De ha nem akarod átlyukasztani a mellkasodat, akkor nagyon kérlek, bújj el.

– De... veled mi lesz? Nem mehetsz csak úgy ki egy... csatatérre! Még megsérülsz, aztán akkor Tomi kinyúvaszt – ellenkezett először, még mindig remegő hangon.

Valahogy éreztem, hogy nem lesz olyan egyszerű rendre utasítani. Pedig én csak az ő életét akartam megvédeni, akármennyire is bunkónak tűnt a megszólalásom. Akcióhelyzetben egyszerűen képtelen vagyok kedvesen elédesgetni valakit addig, amíg szót fogad.

Olyankor képes vagyok összeveszni az emberrel, csakhogy a védtelen kis életét meg tudjam őrizni teljes valójában. Kevés embert vagyok képes befogadni a szívembe az amúgy is káoszértékű múltammal és az érzékeny lelkiismeretemmel, de akinek sikerül belopnia magát a szívembe, azt mindenképp meg akarom menteni az olyan veszélyektől, ami a munkám miatt rájuk leselkedhet.

Ezért is fordultam hátra féloldalast a kétségbeesetten engem fürkésző férfi felé, aki egy ananászos konzervet tartott a kezében. Más helyzetben simán kiröhögtem volna, hogy azzal maximum erős hajítással tud valakit elájulásra bírni egy konzervnyi ananásszal – abban a pillanatban viszont a kedvem nagyon messze járt egy jóízű röhögéstől.

S ez látszott a tekintetemen is. Szigorúan néztem bele az egyébként mindig kedves és odaadó, barna szempárba felemás tekintetemmel. Nem tűrtem ellentmondást, főleg akkor nem, mikor a barátaim élete forgott kockán. – Kristóf. Ha nem akarnak szivacsot csinálni belőlünk, akkor elmondom, mi a helyzet. Elmondok minden hangyafingnyi kis részletet, de most nagyon szépen kérlek, hogy fogd meg magad és bújj el egy rohadt lyukba vagy bánom is én, csak ne légy látható! Nem akarom, hogy netán bajod essen... miattam.