Katja | Drága Örökösök ✅

Tizenharmadik

Ahogy hárman maradtunk, beleértve az ébredezni kezdő pojácát, Szása továbbra is megtartva ingatag énemet lepillantott rám. – Azt hittem, beárulsz nekik.

Olyannyira tehetetlennek, aprónak és... sérültnek éreztem magam a mind magas, mind csupaizom termete mellett, hogy kényelmetlenül váltogattam a testsúlyom helyezését egyik lábamról a másikra.

– Ami késik, nem múlik – vontam meg a vállaimat rejtelmesen. Gyorsan témát váltottam, fejemmel a kopasz fele böktem. – Kikérdezed akkor? Ha nem akarod, hogy megint elvérezzek itt neked.

– Az egészségedért bármit – felelte hízelgő vigyorral. – A vért feltakarítod addig?

– Nincs más választásom – vontam meg a vállaimat minden-mindegy alapon. Már el is engedtem a szerb izmos karját, hogy odatotyorogjak a pókerklubbá-átalakított raktárba egy felmosóért és vödörért, mikor is hátrafordultam, hogy egy nyelvemre tévedt megjegyzést megosszak Szásával. – De lehetőleg ne öld meg.

– Igyekszem visszafogni magam – kacsintott rám azzal a mosolyával, amivel régen is meg szokott ajándékozni. Azzal a mosolyával, amivel egy egymással csipkelődő báty és húg tette azt egymással. – Egyébként ügyes trükk volt az a kocsmaraktáros jelenet. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg rosszakat gondolsz rólam.

Megforgattam a szemeimet, ahogy elfordultam a szerb felől. Miközben betotyogtam a célhelyre, aközben válaszoltam neki. – Csak azt tettem, amit a gyerekkorom visszavetített nekem. Meg hát, jól is esett kicseszni veled, szóval ja.

S ezzel eltűntem a raktár faajtaja mögött. Ha csak addig a rövidke periódusig is, mikor becaplattam a felmosóért és a vödörért – amit utólag el is kellettünk égetni, mivel a tömény, alvadt vért még a Vanish Ultra sem mosta ki –, de jól esett ismét kicsit egyedül lennem. Túl sok minden történt egyszerre, amihez kellett az idő, hogy feldolgozzam – először az apám bérence, majd a párharc, aztán a sérülésem. Nem beszélve arról, hogy Szása sem könnyíti meg a helyzetemet a nyalizós énjével, amivel próbálta jóvá tenni a dolgokat.

Szánalmas próbálkozásnak tartottam – ugyanis a múltat csak úgy nem lehet kiradírozni. Lehet, hogy nekem kellett volna megbocsátóbbnak lennem, de ahhoz... időre volt szükségem. Az életem így is kezdett végre leülni a seggére, s egy darabig úgy élhettem, mint bármilyen, normális ember – erre a múltam, mint egy zakatoló vonat jön, s keresztülszánt a terveimen. Feltépi a begyógyult sebeket és előhozza azokat a problémákat, amiket az ember csak úgy besöpör a szőnyeg alá, gondolva, hogy minden zsírkirály, azokkal már nem is lesz gondja.

Aha. Meg ahogy Móricka azt elképzeli.

Olyankor az ember dupla annyira ramatyul érzi magát, köszönhetően a rohadt bűntudatnak és negatív érzelmeknek, amik rátörnek. Legszívesebben összehúzná magát a sarokban és mást se csinálna, csak azon gondolkozna, agyalna, hogy miért dől minden olyan hirtelen romba.

Na, hát én is így éreztem magam. Zavarodott voltam és nem tudtam eldönteni, nem tudtam hova rakni a dolgokat. Apám egész maffia-biznisze inkább a bizalmatlanság fele húzott, míg Szására csupán... gyanakodtam. Nem tudtam hova sorolni a hirtelen támadt kedvességét – hogy csak egy bizonyos dolog miatt akar a közelembe férkőzni, vagy triplaszaltós pálfordulás következett be a titkolózós életébe.

Ezért is tartottam meg a tisztes távot tőle mindvégig, mikor takarítottam fel a vért is. Azt is csak fél szemmel figyeltem, ahogy a kopaszt folyékony bosnyáksággal kifaggatja... a maga módszereivel.

Avagy durván felrángatta szegény félig eszméletlen pasast a padlóról és úgy felkente a kisbolt papírvékony falaira, hogy kb. az egész épület belerengett. Riadtan támaszkodtam meg a kasszapultban, nehogy valamelyik rozoga polc rámboruljon az árukkal egyetemben.

– Ki küldött?! – szegezte az első kérdést a pasasnak Szása.

– Senki, szerb patkány – köpte arcon erőből a kopasz a mostohabátyámat.

Hát, drága fiam neked véged. Most vágtad el Szása utolsó türelmi kis fonalát, ami amúgy se örvendett valami brutális vastagságnak.

S lám, mintha csak egy médium lettem volna, úgy csattant a kopasz aszott arcán egy visszakezes parasztlengő. Még én is megijedtem, hogy eltört az állkapcsa a krapeknak, nemhogy a krapek maga. Ő inkább sokkot kapott, amihez társult a borzalmas hörgése, ami fájdalmában tört a felszínre.

– Mégegyszer kérdezem, te barom – váltott a szerb férfi a keményebb stílusára. – Ki az az istenverte állat, aki küldött?

A kopasz összegyűjtött egy nagy adag vért a szájában, azzal köpött egy jó nagyot maga mellé. Képzelhetitek, hogy mekkora, hatszorosan megcifrázott, bosnyák-szerb-magyar ötvözetes káromkodás hagyta el a számat. Jól fejbe is küldtem a felmosó nyelével, s csak úgy folytattam a tevékenységemet, miszerint puccba vágom az amúgy békés kis boltot. Vagyis próbálkozok legjobb tudásom szerint.

– Ennek az apja-e – bökött felém az egyre gyatrább állapotba kerülő fejével morogva. – Az az idegbajos Alexej.

Szása az infót emésztve bólintott. – És miért is? Tudtommal Katjának engem kellene megölnie. Vagyis ő a ti oldalatokon áll.

– Én tudjam? – vonta meg a vállait hanyagul. – Azt a feladatot adta a góré, hogy vigyem haza a lányát, ha együttműködik.

– S ha nem? – vontam fel a szemöldökömet, oda somfordálva a kihallgatáshoz, persze tisztes távolban megállva.

A kopasz vérben forgó szemei felém fordultak, gyomorforgató látványt keltve. – Akkor azt mondta, hogy szarik ő rá, csak tegyelek el láb alól.

Aha. Szóval valahogy tudomást szerezhetett róla, hogy én itt szépen életben hagytam Szását és belehelyezkedtem a normális, hétköznapi ember életébe.

Azt tudtam, hogy kissé szenilis tud lenni az ügyleteit illetően.

Arra viszont a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy emiatt akár engem is simán eltenne láb alól. Elvégre az egy szem lánya voltam, akinek az anyját még 10 éves korában brutálisan meggyilkolták. Utána 7 éven át nem látott. Nem az lenne a dolga egy ilyen helyzetben lévő apának a lányával, hogy úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére? Oké, hogy belőlem is szívtelen gyilkológép lett, de akkor is az egyetlen gyermeke voltam. Aki tovább vihette volna a feketepiaci vállalkozását vagy ilyesmi.

Erre? Erre meg akar öletni. Még nem voltam biztos a mögöttes okban, de azt tudtam, hogy ki kell derítenem minél előbb.

Ha az életem veszélybe kerül is.