Katja | Drága Örökösök ✅

Huszonhatodik

Katja
A fejem zúgott, ahogy lassacskán magamhoz tértem. Egyrészt a rám törő kérdések áradatától, másrészt pedig a helyzet fokozatos felismerésétől.

Mégsem tudtam egyszerre cselekedni. A fejem sajogott egy bizonyos ponton, s a hányinger kerülgetett, ha hirtelen próbáltam kinyitni a szemeimet. Még a félhomály is bántotta őket, így óvatosnak kellettem lenni, ha nem akartam kidobni a taccsot az új tartózkodási helyemen.

Nagy-nehezen viszont csak sikerült összekaparnom a maradék lélekjelenlétemet. Lépésenként élesedett ki előttem a világ, emiatt is kaptam elég időt arra, hogy megállapítsam, hol is vagyok.

Alexej egyik személyes raktárhelyiségében, ahol kisgyerekként rendszeresen elbújtam, ha valami mocskos ügyletet bonyolított le. Anyám jól tudta, hogy hol kell keresnie, ha az irodában pisztolyok dördülése hallatszik fel.

Hogy őszinte legyek, arra számítottam, hogy azért egy minimálisat változik az elmúlt jópár év alatt a poros, dohos helyiség. Csakhogy a változásnak semmi nyoma, minden, beleértve a földre zuhant csavarokat is, ugyanott maradtak, mint hosszú évekkel ezelőtt, mikor gyerekként cikáztam körülöttük abban a hiszemben, hogy mágikus tárgyak, esetleg élőlények társaságát élvezem.

Várjunk csak egy rigó jancsi bocicsoki-kockára elég pillanatot. Ha minden ugyanott van, mint ahogy még a miniatűr klónom hagyta, akkor ez azt jelenti, hogy a helyiséget se költöztették máshova. Vagyis, ha az emlékezetem nem csal...

...akkor a kulcsra és vastag acéllakatra zárt, „hivatalosan" bejáratnak minősített ajtón kívül volt egy másik kiút innen. Mégpedig az, amit nagyobb volumenű támadás esetére terveztek be a mérnökök, melyet akarva-akaratlanul felfedeztem a Sherlock Holmes szerepjáték közben.

Szemeim reményteljesen csillantak meg, s éreztem, ahogy elgyengült végtagjaimba is lassacskán visszatér a vér az adrenalin hatására. Igyekeztem legjobb tudásom szerint, minden akaraterőmmel visszatartani a testembe nyilalló fájdalomhullámok miatti sziszegéseket, miközben feltérképeztem jobban a terepet: egyedül voltam, egyetlen egy darab hústornyot nem rendeltek ki mellém, csak az ajtót reteszelték be istenesen, illetve eresztették le az ultra vastag acélrácsokat az apró, portól vastag ablak elé közvetlenül.

Remek. Ha ki tudom hámozni a mancsaimat meg a patáimat a kötél-bilincs kombóból, nyert ügyem van. Elszántan már a titkos járat lokációját is kiszemeltem, amely elé két nagy halom doboz volt odatolva camouflage-ként.

Ej-ej Alexej, azt hittem, ennél több gógyelló szorult abba a csökött bukódba. A saját lányod túljárhat az eszeden egy, az egyik szekrény alá berugdosott, kissé rozsdásodó, de még mindig baromi éles vasdarabbal?

Külső szemlélő
Szása csak ment és ment előre, amíg csak tudott. Fáradthatatlanul, hol gyorsabban, hol alig kalapáló szívvel hagyta maga mögött a poros padló métereit, nyomában hű embereivel.

A sötét járat elképesztően apró volt, alig fért benne el egy megtermedtebb ember. Az osztag tagjainak igencsak össze kellette magát húzni az előrelopakodás közben a kanyargós, dermesztően hideg vájatban, habár egyszer biztos, hogy beütötték a poros, repedezett kőfalba valamilyüket.

Így kanyarogtak vagy negyed órán keresztül, ami a vaksötétben sokszor annyinak tűnt. Egy ponton már a szerb is majdnem feladta, viszont, mint egy intő jel, abban a pillanatban felvillant nevelt lányának oly kedves és egyben harcias arckifejezése. Tudta, hogy az apa-lánya kapcsolatot már az elején elbaltázta, mind hiába, azokon az időkön már felesleges rágódni. Viszont az élet adott neki egy második esélyt, hogy mindent jóvá tegyen. Egy esélyt, amit hülye lett volna nem kihasználni.

Így ez a figyelmeztető gondolat mindig visszarántotta eredeti küldetéséhez, s csak menetelt és menetelt tovább kitartóan, bele az ismeretlenbe.

Egészen addig, amíg nagy puffanással neki nem ment valami igencsak szívós fal-féleségnek. Arccsontjában hatalmas reccsenés mint egy megtermedt tüzijáték roppant, ami még embereit is megrémisztette egy pillanatra, nemhogy magát Szását.

– Uram, minden rendben? – érdeklődte a csapat tejfölszőke tagja, Nátán. Igaz, a sötétben nem igen tudtak volna a főmuftin segíteni, plusz különösebb orvosi szett sem volt náluk. A szóbeli tájékoztatást azonban kötelességének érezte.

A szerb bosszúsan markolta meg vérző orrát és egy borzalmas reccsenés kíséretében visszatette eltört csontjait a helyére. Nem oldódott meg az orvosi probléma, de legalább nem félsóderosan kezd összeforrni a csont. A félig-meddig szájába szivárgó, rubin folyadékkal már nem is törődött: megszokta a vér ízét ennyi év szolgálatot követően. – Megvagyok, fiúk. Csak az orrom bánta, de ha minden igaz, megtaláltam, amit kerestünk. Megvan a járat vége: vegyétek kézbe a szerszámot.

Szása emberei egyidejűleg, szinte robotikusan tökéletes mozdulatokkal csapták fegyvereiket hónaljuk alá, az oldalukra rögzített eszközöket pedig vették kezükbe. Valakinél egy szívós ásó volt, valakinél egy megtermedt fejsze, esetleg egy éles láncvágó szerszám. S hogy a fegyveres védelem is biztosított legyen egy esetleges surprise támadás során, az osztag maradék része fegyverét készítette kezébe. Felkészült a csipet-csapat minden eshetőségre, hisz azt csak a Nagyfiú tudhatta, min kell keresztüljutni az osztagnak ahhoz, hogy elérje a bajba jutott lányt.

A fiúk nem is késlekedtek, hamar nekiveselkedtek a talált átjáró kibontásának. Ástak és ástak, míg a kopott átjáró egyre jobban kezdett alakot ölteni. Egy öreg ajtó volt csupán, jól álcázva: talán még nem is használták soha. Afféle vészkijárat lehetett, ha ilyen eldugodt helyen volt.

Ahogy egyre jobban növekedett a földkupac a fiúk mögött, úgy szökött ki egyre több fény a kopott, rozsdás ajtó körvonalában. Szása egy pillanatra csendre intette osztagját, bármiféle apró neszre kiedzett fülét odatapasztotta a bejárathoz. A természet hangjai nem csípték meg hallását, így hótziher, hogy egy belső helyiség van a búra mögött. A réseken kiáramló, tipikus dohos szag is erről árulkodott, nem beszélve az alig neszelhető, fáradhatatlan emberi fújtatásról. A szerb férfi jobban odatapasztotta a Katja által régen Dumbo-méretűnek nevezett füleit – nem, nem csalt a hallása, ő lehetett odabent! Szása szíve nem tudta eldönteni, hogy az őt érő érzelemhullám hatására gyorsabban kalapáljon, vagy a sokkhatás miatt egyáltalán ne is üzemeljen. Végre, végre megtalálhatták, volt remény, hogy életben van!

Szláven arcára akkora mosoly ült ki, hogy az a bécsi kapun se fért volna be. Hátralépve visszafordult katonái felé, elvette a falhoz támasztott egyik szerszámot és kiadta a parancsot reményteljes szívvel.

– Gyerünk, fiúk, Katja odabent lehet!