Katja | Drága Örökösök ✅

Huszonegyedik

Katja szemszöge
Alig telt egy napomba, míg Gyömbérrel az országot átszelve Boszniában lyukadtunk ki. Igaz, a számítottnál többször leálltam a pompás paripával, hogy legeljen pár falatot, s igyon pár kortyot – végül azonban, a legrejtettebb földutakon, ahol vagy 5 éve nem járt egy lélek sem, átértünk az istenháta-mögötti pincerendszerhez, ami Alexej tartózkodási helye volt. Olyan jól rejtett, olyan precízen elbujtatott volt az a létesítmény, hogy egy normális, hétköznapi ember akarva se bukkant volna rá. Egy erdőség legsűrűbb részén volt elrejtve, körbe gigászi tölgyfákkal, s sűrű aljnövényzettel. Még a bejárat is vízszintesen volt egy jól eldugott helyen, így arra is a színtiszta szerencsével tudott az ember rábukkanni.

Kivéve azokat, akik jártasak az alvilágban. Azoknak hamar szemet szúr a legapróbb baki is – mint például a vissza nem takart fogantyú, amivel a „bejárati ajtót" fel lehetett nyitni.

Emellett viszont profi alvilágiként az a vészjósló gondolat is beúszott lelki szemeim elé, miszerint könnyen hagyhatták direkt így. Elvégre a kiakadásom után, ahogy múltkor elváltunk Alexejjel – már azt sem érdemli meg, hogy Apámnak hívjam –, nagyon nagy valószínűséggel számított arra, hogy megjelenek itt.

Emiatt is nem kockáztattam Gyömbér életét – az enyém amúgy is vékony jégen táncolt. A nálam maradt péksütis papírzacskóból letéptem egy darabkát, s a velem hozott tollammal ráfirkantottam a paripa nevét, Lali telefonszámával együtt. Ezt berejtve a szoros pofaszíjhoz elbúcsúztam az állattól, majd egy erősebb hanghatással útjára engedtem. Lehet, hogy meg fognak ölni azért, ha nem kerül elő az állat – de legalább lesz rá okom, hogy nem akartam veszélybe sodorni. Már persze először nekem is túl kellene élnem ezt az egészet.

Így ló nélkül, egyedül indultam el a túlságosan csapdaszagú bejárat irányába. Bokorról bokorra haladtam, szépen, apránként, nehogy túlságosan feltűnő legyen. A kiterjedt cserjék tökéletes búvóhelyet nyújtottak, satnya alakomnak köszönhetően könnyedén el tudtam rejtőzni mögöttük.

Mégse lehettem teljesen nyugodt. A csend túlságosan nagy volt, szinte sértette zajhoz szokott füleimet. Ennél még Lujzi és Margit sutyorgása is kellemesebb volt – legalább tudta az ember, hogy éppen vita tárgya-e vagy sem. Itt azonban semmi előjele nem volt a lehetséges, közelgő veszélynek.

Csupán száguldó szívverésem törte meg a feszült csendességet, ahogy a résnyire nyitott lejáró fogantyújáért nyúltam. Nem hittem el, hogy valaha egyszer ahhoz kell folyamodnom, hogy a saját apám bunkerjébe kell besunnyognom – de ha egyszer ez a kulcs az ember boldogságához, nincs mit tenni. Meg kell hozni a magunk áldozatát.

Szerencsére nem nyikordult meg a vaskos csapóajtót tartó két zsanér. Könnyen fel tudtam nyitni, pont akkora résre, hogy vékony alkatom becsusszanjon rajta. Lábaimat azon nyomban a keskeny, de annál masszívabb, nyirkos fémlépcsőfokokra helyezve lépdeltem le, majd értem földet a száraz földpadlón. Az aljzat szó szerint porzott talpaim alatt, kisebb porfelhőt alkotva a keskeny alagút körülöttem lévő részében. Ahogy a por beszivárgott a tüdőmbe, akarva-akaratlanul köhögni kezdtem – hiába szidtam magam, hogy ilyen patthelyzetben nagyon nem kellene nekiállnom fulladozni.

Megvártam, míg valamelyest leülepedett a por és nem akartam minden áron megfulladni. Csak ezt követően vetettem egy alapos pillantást a környezetemre, avagy a két irányba nyúló alagútrendszerre.

Jól tudtam, hogy míg az egyik egyenest Alexej kis bunkijába vezet, addig a másik egy rejtett csapdákkal megtűzdelt börtöncella fele. Zsigerből a balra elnyúló járat fele fordultam, s habozás nélkül elindultam a szűk folyosón befele, a sötétségbe.

~•~

A tömött sötétségben való hosszas kevergést követően végre valamiféle halvány fény is felütötte a fejét, ami újabb adag reménnyel és elszántsággal töltötte meg a szívemet. Szerintem nem kell bemutatni, hogy ha az ember vagy 30-40 percen keresztül a vaksötét, portól nehéz levegőjű, föld alatti járatokat rója szakadatlanul, mekkora örömet okozhat egy hangyafingnyi fénypont a távolban.

Persze tisztában voltam azzal, hogy a fénypont egyet jelentett a veszély rizikójának megnövekedésével. Lépteim maguktól lassultak le, szemeim kisebb résekre húzódtak össze. Míg bal kezemmel lomha lépteimet támogattam ki, ujjaimat a falon futtatva végig, addig jobb kezem automatice a derekamhoz erősített minipisztolyra csúszott. A markolat hűs érzete biztonsággal töltött el, elvégre tudtam, hogy van valami támpontom.

Síri csend volt az alagút egészében. Még a befedett, lezárt bejáratnál sem lehetett hallani egy pisszenést sem – s ez merőben megnehezítette a dolgomat. Ilyenkor Apám vagy csendben intézi a papírmunkát, vagy nincs is az irodájában – de hogy a kettő közül melyiket is csinálta, az lutri volt.

Az embernek muszáj volt mindkettőre felkészülnie. Emiatt is közelítettem visszafojtott levegővel, hevesen dobogó szívvel a járatot fedő, egy bizonyos irányba elmozdítható festmény fele.

Annyiszor jártam már Alexej irodájában, hogy pontosan tudtam, merre kell eltolni a festményt, hogy két kattanást követően beengedjen az irodába. Nekem balra 5 centi, majd fel 3. Utána kattan kettőt, ami azt jelzi, hogy a fogaskerék-rendszerbe beakad. Ezután el lehet oldalra húzni, mint egy csúsztatós ajtót – csendesen, hogy aztán az alagútból érkező észrevétlenül behatoljon az irodába.

Ezt a mechanikát követtem én is. Balra, fel, két kattanás. Megvan. A szövet érdes felülete immáron ujjbegyeimhez simult, ahogy egy jól irányzott mozdulattal elkezdtem oldalra húzni. Egyáltalán nem is nyikordult meg, mintha vajon csúszott volna arrébb. Szép, komótosan tárult elém az oly jól ismert iroda dohos képe, asztalánál egy olyan személlyel, akinek láttán kishíján összeestem. A vér kifutott a fejemből, míg tenyereimben az izzadtság jéghideg verejtékké fagyott. Nyelni sem mertem, mert azt is fülsüketítő zajnak gondoltam.

Alexej.