Katja | Drága Örökösök ✅

Huszonkilencedik

Katja szemszöge
Szegény Tomi, már szinte levegőt se kapott, úgy szorongattam.

Pedig hozzászokhattam volna a tényhez az elmúlt 1 óra alatt, hogy senki nem hagyta ott a fogát, még Alexej se.

Nem komáltam a pasast, mivel sokat nem is tett annak érdekében, hogy olyan patent legyen az apa-lánya kapcsolat köztünk. Viszont amiket mondott, ahogy Anyát a szájára vette, valamelyest nem tudtam nem összetörni.

Ezt igyekeztem abba fojtani, hogy agyon ölelgetem meg puszilgatom az én bolond uramat.

– Jól van, jól van, te ragaszkodó Kismajom, én is örülök, hogy minden okésan alakult – nevetett két puszi között a fiatalabbik Kasztner. Arcom két oldalánál fogott meg, úgy állított le, hogy végre ő is szót kaphasson. Azok a vadító, égkék szemei csak úgy ontották a boldog felszabadultságot.

Mindeközben Nándi érkezett meg hozzám, mellette Szásával. Úgy tűnt, egészen megbékültek egymással.

– Alexejt valószínűleg hosszú időre a hűvösre teszik, viszont előtte még hosszú folyamat lesz. Mire felszámolják az egész maffia-hálózatot, összesítik az okozott kárt, hónapokat is igénybe vehet – tájékoztatott Tomi apja komor arccal. Hálás voltam, hogy nem fűzött hozzá semmi számomra látható érzelmet. – Ha meg szeretnéd mégis látogatni, el tudom intézni. A számomat kérd el Tamástól.

Hálásan bólogattam. Nándi nem tudta, hogy mennyit jelent ez nekem: ugyanis, hiába utáltam a férfit, aki biológiailag az apám volt, mégiscsak az életem része volt, ha nem is az alapból normális módon. Ha nem is sokszor, de párszor megérdemli, hogy leülök vele kicsit társalogni.

Szása boldogan vállalná az őr szerepét, nehogy bármi baj történjen.

– Mit szólnátok ahhoz, ha meghívnám az egész bandát egy kiadós ebédre? – szólalt fel a szerb is végezetül. Szegény kiéhezett, koszos és száradt-véres rongyok alatti pocakom válaszolt is rá azonnal, helyeselve a felvetést. Egy lovat meg tudtam volna enni, de szerintem ezzel nem voltam egyedül.

– Ennyire vastag vagy, hogy egy egész kommandós osztagot meghívsz kajálni, Szvetlán? – ugratta Tomi a maga lökött stílusában, fél karjával magához ölelve. Amióta felszabadult mindenki, el nem engedett.

A szerb elnevette magát. Kezdett szerintem Tomival is megbarátkozni. – Nem, Tamás, sajnos nem vagyok ilyen tehetős. De, lakik a környéken egy fogadós ismerősöm, aki tartozik nekem egy szívességgel. Szerintem nem esne nehezére kicsivel több bosanski lonac-t gyártani.

Szemeim felcsillantak az emlegetett, echte bosnyák kaja után. – Aaa, Dragostî bárányhúsos verziójáról van szó? Azt muszáj megkóstolni Tomiéknak!

Szása elégedetten bólogatott. – Dede, azaz! Bárányhúsos zöldséges jóság, házilag, eredeti bosnyák recept alapján.

Válaszul Tomi hasa akkorát korgott, hogy az egész kommandós csapat elröhögte magát rajta.

– Jobb lesz, ha igyekszünk, mert valaki itt éhen hal a végén – szálltam bele a szekálásba boldogan, folyamatosan mosolyra álló szájjal. Adtam egy puszit a szekálltnak, majd jeleztem mindenkinek, hogy indulás van, kövessenek. – Dragostî háza gyalogtávra van, az autók addig megvárnak minket.

– Addig is legalább meg tudsz osztani minden részletet a kis magánakciódról, Picilány – vetett a fejemhez Tomi, a kezemet markolászva minden egyes lépésnél.

– Hát jó. Te akartad, meg hosszú is lesz, de legyen – sóhajtottam fel, majd nekiálltam a nemrég múlt mesélésének, mintha csak egy izgalmas sztoriról lett volna szó.

Én ugyanis nagyobb biztonságban ennél már nem érezhettem magam: együtt volt mindenki, aki számított. Senkinek nem lett baja, emellett pedig kaptam egy második esélyt arra, hogy bebizonyíthassam, nekem is jár a normális élet a szerelmem mellett, visszahúzódva egy kis falucskába, téve a dolgom – élvezve az élet minden aprócska pillanatát.

Vége.