Katja | Drága Örökösök ✅

Tizennegyedik

Nem... nem... ez sem.

Fenébe! Hol a tüzetes francban van az a nyamvadt dokumentum?

Ujjaim hevesen pattantak egyik billentyűről a másikra a fájlkezelő kis keresőmezőjében, ahogy igyekeztem előhalászni az emlékezetem legmélyebb bugyraiból azt a rejtett fájlnevet, amely Apám vésztelefonszámát tartalmazza. A legprofibb informatikusával kódoltatott össze egy olyan fájt, amely csupán egyetlen egy számkódot tartalmaz – vagyis egy telefonszám számjegyeit, amellyel „elvileg" bármikor, bárhonnan elérhetem a drágalátos Apámat.

Aminek először is az a feltétele, hogy megtaláljam a rendesen eldugott fájlocskát. Noice.

Na, de hogyan? Még a fájlnevet se tudtam.

Csupán azt, hogy egy spongyabobos pendrive-ra töltötte rá és rejtette el a létező legprofibb módon a számkódos bigyulát. Egy PC-t, amin ezt megkereshettem elég hamar kerítettem, ugyanis Tomi a legnagyobb örömmel adta kölcsönbe a hipermodern Macbook-ját. Az ő érdekében viszont az igazi okot kissé átalakítottam – lecsippentettem egy picinkét innen, megtoldottam egy hangyafingnyit onnan, ilyesmi. Így lett az ok az, hogy szükségem volt egy laptopra, hogy a Kisboltba árukat kellett rendelnem és nem volt a közelben szabad gép, a telefon meg túl pici volt ahhoz, hogy egy ilyen „szuperfontos" dolgot – tripla macskakörömmel – elintézzek rajta. Csupán annyit kért, hogy cuccoljak végre-valahára át hozzá a panzióból.

Így egész könnyedén, némi kikötéssel megtűzdelve sikerült egy működőképes számítógépet szereznem. Ráadásul Kristóf együttműködése miatt még sikerült is kimozdítanunk az én tehetonya pasimat Kálmán bácsi házából, ami felér egy isteni csodával. A férfi annyit kért cserébe, hogy zárjam le a zűrös dolgaimat, hogy visszanyerjem a teljes bizalmát – amit személy szerint is le akartam már a fenébe zárni, csakhogy először ahhoz fel kellettem hívni Apámat, hogy beszéljek vele.

Ahhoz pedig elengedhetetlen volt az a telefonszám, ugyanis a telepátiámat még fejlesztenem kell.

Emiatt kezdtem bele már kora reggel a Sherlock Holmes szintű nyomozásba. Minden informatikus tudásomat bevetve – elvégre ötös lettem infóérettségin... vagy netán föcin? – beírtam a kis kereső rublikába kiterjesztések neveit, magát a fájlneveket, amikben éreztem valamiféle lehetőséget, még valamilyen speckó beállítási panellre is odakeveredtem, persze mind hiába. Ha egyszer az ember azt se tudja, mit keressen, átállíthat minden egyes beállítást, nem jut előbbre.

Így kissé kezdtem a nyugodt énemből átfordulni az idegbeteg vagdalózóba. Erre pedig a negyedik, cukorral és tejjel telelocsolt kávém csak még jobban rásegített, ugyanis kezdett visszatérni az erőmnek vagy négyszerese – vagyis extra türelmetlen voltam. Így is erősen vissza kellettem fogni attól, hogy ne magyarul küldjek el mindenkit a sündörgős tudjátok-hovába. Jobbára a bosnyákot választottam, ha az a nyelv nem is bővelkedett olyan gazdag szitokáradattal, mint a magyar.

Szegény Vali néni, odakint már rosszul lehetett attól, amilyen ideges hangokat hallatva, számára nagy valószínűséggel kínainak hangzó nyelven szidtam Tomi csúcstechnológiás gépét. Többször is bekiabált hozzám a zárt ajtón keresztül, hogy minden rendben van-e, vagy, hogy nem kérek-e egy kis paprikáskrumplit – mire szegény asszonynak annyit válaszoltam, hogy „inkább még egy kávét". Szerintem ezért is döntött úgy, hogy beveti a titkos fegyverét, avagy hazarángatja az unokaöccsét és rám ereszti.

Ezt bizonyította a hirtelenjében jött, heves dörömbölés a bezárt faajtón.

– Kinga! – szólalt fel váratlanul Tomi megszokott hangja. Öklei nyomán beleremegett a gyenge faajtó. – Kinga, engedj be, bébi, mert nekem kell betörnöm.