Katja | Drága Örökösök ✅

Tizenötödik

– Igazából – kezdett bele Tomi a magyarázatába. – Tudok egy pasast, aki ért ezekhez a high-tech cuccokhoz. Plusz, helybéli.

Csodálkozva szöktek fel szemöldökeim a homlokomon. – Helybéli? Csak nem Zsocáról derül ki, hogy egy computer-zseni?

– Á, Palika az igazi fej ezen a területen – bólogatott hamiskásan, beharapott ajakkal. Kék szemeiben a visszafojtott röhögés jelei csillantak meg, tisztán látszott rajta, hogy alig tudja visszatartani azt a jóízű, tomis nevetést, amit már úgy megszoktam tőle.

– Na – böktem oldalba, ezzel siettetve a válasszal. – Ki az a géniusz, Kasztner Tamás?

Tomi megköszörülte a torkát, ahogy az ágyon fészkalódva előhalászta hátsó farmerzsebéből a legfrissebb iPhone modellt. Pár pöccintéssel elért a Facebook-ig, ahol hamar rákeresett a célszemélyre, aki Palágyi Lajos néven díszelgett. Diadalittas vigyorral nyomta a kezembe a telefont, kissé túlságosan is nagy hévvel. – Tádá! Ő lenne a te embered.

Furcsállva, gyanakodóan vettem el a hosszúkás ujjak közül a készüléket, melynek készülékéről a fiatal, korombeli, sötétbarna-fekete hajú srác vigyorgott rám kedvesen. Már a vezetéknevét meglátva fellobbant bennem a gyanú, miszerint elég nagy valószínűséggel Dia, a falubeli fodrászcsaj rokona lehetett, mivel a 'Palágyi' vezetéknév nem tartozott a leggyakoribbak körébe.

Persze meglehet, hogy a korlátozott magyartudásommal teljesen rosszul fogom fel a helyzetet, de na. Igyekszem megtenni a tőlem telhető legtöbbet.

Emiatt is nem nyögtem ki egyszerre a nyelvem hegyére tévedő kételyt, hanem inkább önállósítva a kíváncsiságomat lejjebb görgettem. S lám – a gyanúm beigazolódott! Az ismerősei közt ott volt mind Józsi és Dani, a két helyi lovász srác, illetve Dia, a kishúg. Tiszta Sherlock Holmes-nak éreztem magam abban a pillanatban, büszkén kihúzva magam a barátom ölében – szegény persze nem tudta, mi miatt szökött egyre nagyobb, egyre bárgyúbb vigyor a képemre.

Ezt nem sokkal később szóvá is tette. – Minek örülsz annyira?

– A precíz nyomozói képességeimnek – nyomtam vissza kezébe a telefont, végül felpattanva öléből. Mielőtt teljesen kiegyenesedhettem volna, egy jókora hálacsókra fordítottam felfelé fejét éles állánál fogva. Meglepetten, de viszonozta. – Megtennéd, hogy dobnál neki egy üzenetet?

A srác tettre készen, engedelmesen azonnal megkereste Messengerben a srácot. Ujjai pötyögésre készen álltak. – Persze. Mondd, mit írjak.

– Csak annyit, hogy ne lepődjön meg, ha jön a nevemen neki egy jelölés és üzenet – feleltem, s Tomi már azonnal el is kezdte írni az üzenetet.

~•~

Alig másfél héttel később a kezeimet tördellve billegtem egyik lábamról a másikra, ahogy a panzió bejáratánál várakoztam a kis műszaki zsenimre, avagy Palágyi Lalira. Tominak hála egész könnyedén leszerveztem egy találkát a férfival, aki ráadásul Németországban tevékenykedett valamiféle olajfúró-tornyon. Szerencsére pont azt tervezte, hogy hazanéz az apjához és a haverjaihoz, így az egybeeső események a javamra fordították a helyzetet.

Lali gond nélkül belement egy találkába.

Ujjaimon a laptoptáska fogantyúja nyomot hagyott, ahogy a megbeszéltek szerint a férfi egy sötétkék terepjáróval gurgított be az egyébként csendes falu fő utcáján. Csikorgó kerekekkel fékezett le pontosan a panzió előtt, talán még egy kisebb driftet is lenyomott. Mindezt egy laza kiszállással tetőzte, nemtörődöm-módon bevágva maga mögött az ajtót.

Hangos csipogások jelezték, hogy a vadiúj autó lezáródott.

Lali sötétbarna frizurája a szélben teljesen összekócolódott, Tomiéhoz hasonló, égkék szemei a vadság és lazaság hasonló egyvelegével csillant fel.

Mihelyst odaért hozzám, minden egyes fogát megvillantó mosollyal hajolt le a szintemre, két puszival köszöntve. – Szia! Kinga, igaz?

Bólogatva erősítettem meg kijelentését. – Hali! Igen, én lennék az. Te pedig akkor Lali?

Dagadó mellel húzta ki magát előttem, álla kissé felszegve meredt az ég felé. Lerítt róla a nyers férfiasság, amivel imponálni próbált előttem. Francnak ismerem ennyire jól az embereket. – Így van. Miben is kell segítenem?

Kezemmel jeleztem, hogy hajoljon közelebb, mert a dolog csakis kettőnkre tartozik. Engedelmesen meg is tette, kissé gerincet törve lejjebb eresztette fejét az én törpe méretemre, arcán egyre érdeklődőbb kifejezéssel.

– Ez legyen a kettőnk dolga. Mit szólnál egy kávéhoz a panzióban, ahol nem zargatnak? – ajánlottam fel egy kör forró feketét az ügyletért cserébe. Lehet, hogy szívtelen dögnek fogtok látni, de őszintén szólva nem néztem ki a néhai lovászfiúból, hogy valami hackerzseni lenne.

Már persze lehet, hogy az olajfúró-tornyon túl sok szabadideje volt, amit aztán Anonymus-szintű hackerképességek kifejlesztésére használt fel, ki tudja. A lényeg az volt, hogy így vagy úgy, de megszerezzem azt a telefonszámot.

–Persze, mi sem természetesebb – felelte heves bólogatással, beleegyezően.

Egy kész Mount Everest gördült le a szívemről. Eggyel kevesebb gond.

Invitálóan, arcomon hatalmas műmosollyal fordultam a srác felé, egyik kezemet a hátára fektetve – ezzel is mutattam, hogy tényleg húzzunk befele egy kávéra, mert sürgős volt a dolog. Szerencsére nem tétovázott tovább, hanem a szándékomat értve elindultunk befele a panzióba, az étterem fele.

A panzióban most kivételesen csendesség honolt, mivel Tomi idegbeteg anyja végre távol volt. Csupán Subicz idétlen röfögése hallatszódott ki zárt irodája ajtaján, illetve Icuka folytonos mormogása. Legnagyobb szerencsémre már hetekkel ezelőtt lepaktáltam az idős takarítónő-és-mindenes-nővel, így nyugodtan odaballagtam a kávéfőzőhöz és abszolút nulla szívbajjal főztem le magunknak egy-egy eszpresszót. Még annak a szőke cafkának a parancsára lerendelt méregdrága cukrot is tudtam, hogy honnan csenjem ki, nem beszélve a csilli-villi ezüstkanálról és a porcelán csészékről. Stefike tudta, hogyan csillogtassa meg a feltűnési viszketegségét – s ha ezt úgy is le tudom szűrni, hogy még találkozni se találkoztam vele, az tényleg sokat mond az emberről.

Már a kész kávékkal szlalomoztam oda a már laptopomon tevékenykedő Lalihoz, s helyeztem le a gép mellé a kávéját. – Tessék.

Hálásan pillantott felém, felemelve a csészét a kis tálkáról. – Köszi. Egyébként mit mondtál, pomtosan akkor mit is kell megkeresnem?

Lassan, komótosan foglaltam helyet vele szemben, ezalatt tájékoztattam a részletekről. – Egy számkód. Nem hétköznapi, megszokott formátumban van, ezért nem találom.

A srác elgondolkodva kezdett kattogatni, illetve a billentyűzetet püffölni. Több perc néma csend következett, ami alatt csupán annyi visszajelzést kaptam arról, hogy egyáltalán még Lali él, hogy néha megvakarta állán a borostát. Így az elején még igyekeztem figyelni rá, hogyha netán újabb kérdésekkel hozakodna elő – egy idő után viszont annyira belemerültem a gondolataimba és a kávém szürcsölgetésébe. Jól esett végre nem aggódni, hanem csak chillesen magam elé bámulni.

Emiatt is ugrottam meg kissé, amikor is Lali váratlanul kihúzta magát, diadalittas mosoly az arcán. Szegény eszpresszóm, fele a ruhámon landolt – Lali egyrészt aggódva, másrészt bújkáló mosollyal figyelte a reakciómat.

Köhögve a számban maradt, cigányútra tévedt kávétól igyekeztem összekaparni maradék lélekjelenlétemet, s úgy tűnni, mint aki ura a helyzetnek. Ami persze hírből se voltam, de ez mellékes. – Igen?

– Megtaláltam – jelentette ki továbbra is mosolyogva, csak most azon, hogy sikeresen megtalálta a fájlt, ami miatt a szívem gyorsabban dobogott a szokásosnál. Ledermedve, szótlanságtól remegő ajkakkal bámultam Lalit, aki attól aggódva, hogy nem fogtam fel első hallásra, elismételte mégegyszer, csak most nagyobb lelkesítéssel. – Megvan a fájl, Kinga!