Katja | Drága Örökösök ✅

Tizenhatodik

Ujjaim úgy remegtek, mint a nyárfalevél, ahogy a telefonszámnak titulált számsort pötyögtem be az utcán lévő telefonnál. Pedig nem kellett volna idegesnek lennem, nem? Elvégre csak a pár hónapja nem látott Apámmal akartam váltani két szót. Ez egy teljesen hétköznapi dolog, nem? Egy kis apa-lánya beszélgetés.

Ja, talán akkor, ha az apád éppen nem egy feketepiaci maffiavezér, aki hidegvérrel kibeleztet bárkit és bármit. Úgy inkább rezel be egy „egyszerű" telefonhívástól az ember – egyrészt nem tudja, milyen lábbal kelt fel az apja, avagy egy dolog, ami miatt aggódhatunk. Aztán azon is rágódhat az ember lánya, hogy nem hallgatja-e le egy harmadik fél a beszélgetést. Apám nevét hallva ugyanis sok felsőbb szerv keze kezdett el viszketni.

Meg aztán az is kérdés, hogy egyáltalán Apám veszi-e fel azt az átkozott készüléket.

Így kissé kételyek közt sodródva nyúltam a telefonért, ami a félelmem hatására vaskos súllyá nőtte ki magát. Majdnem ki is esett a kezemből, úgy kellettem visszaügyeskedni béna, elgyengült kacsóimba. Két kézzel szorítva bírtam csak odatartani a fülemhez, nem beszélve arról, hogy a heves szívverésem hatására alig hallottam a belőle kijövő hangot.

Beharapott alsó ajakkal vártam, ahogy lassan, kegyetlenül csengett ki. Minden egyes csengésnél egyre nagyobbat dobbant a szívem, amíg 5 perc elteltével bekapcsolódott a szám tulajdonosa a vonalba.

Azt hittem, rosszul leszek. Pedig nem akartam Vali néni ebédjétől megszabadulni – annyira finom volt a krumplis tészta, hogy merő vétek lett volna. Egyébként se szoktam nagyon magyar kajákat fogyasztani, így dupla akkora élmény volt a kis krumplis tészta-négyzeteket elfogyasztani, mint pl. Tibi bának, aki sokkal inkább evett volna rántott húst rizzsel. Csakhát, Vali nénit nem igazán izgatta, hogy a válogatós férje mit szeretne külön, magának süttetni-főzetni – ő mindenkinek készített ételt egységesen. S azért, hogy engem is a „mindenki", avagy a családja részének tekintett, hatalmas élmény volt Tomi önzetlen szeretete mellett.

Ezért is akartam az egész, zavaros maffia-múltam végére pontot tenni. Szásával is kezdtünk egész jóba lenni, ami ismételten arra ösztönzött, hogy ezt minél hamarabb megtegyem. S hála Lalinak – aki, mint kiderült, egyik kollégájától tanulta el a számítógépes fortélyokat –, ez lehetségessé vált. Mondtam is neki, hogy a hálámtól egy ideig nem szabadul – kezdve a reggeli kávéval a kocsmában, még a kisboltos meló előtt.

Kristóf ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy besegítsek neki, ha nem is az áruk pakolásában. Sokkal inkább akart maga mellett tudni afféle „biztonsági szervnek". Én pedig, hogy nem árult be senkinek, belementem. Subicztól még némi juttatást is kaptam érte, így bolond lettem volna nem elfogadni az állást.

A vonal másik végén a több éves láncdohányosok tipikus krákogásával törte meg a kezdeti csendet egy 50-es éveiben járó férfihang. A szívem kihagyott egyet, ahogy felismertem annak tulajdonosát. – Nem hittem volna, hogy megtalálod a telefonszámot, Katja.

– Kár volt alábecsülnie – feleltem csalódottan. Jól tudhatta, hogy nem adom fel olyan könnyen, aminek hiánya nem kevés mértékben facsarta ki egyébként is instabil lelkemet. Nem volt elég, hogy sosem engedte meg, hogy tegezzem, még bízni se bízott bennem csak amiatt, mert hosszabbra nyúlt az akció, mint terveztem.

Arról persze nem kellett tudnia, hogy épp le akartam fújni az egész hóbelebancot. Az már csak részletkérdés.

– Ne szemtelenkedj velem! – krákogott bele a telefonba figyelmeztető hangon. Hogy meg ne süketüljek, el kellettem tartani a készüléket a fülemtől. Már nem, mintha annyira folytatni akartam volna azt az istenverte beszélgetést. – Inkább azt mond meg, hogy mi a franc tartott idáig! Hónapok óta ott dekkolsz abban az átkozott tanyán. Nem igaz, hogy ennyi idő alatt nem sikerült megtalálnod Balentovicot!