Katja | Drága Örökösök ✅

Tizenkilencedik

Se Tomi, se Mónika nem értette, hogy miért indultam el, miért száguldottam ki a panzióból fejvesztve, dühödten, mint egy harcra kész vadállat, egy árva szó nélkül. Habár, legnagyobb valószínűséggel Tomi képbe sem volt a dolgokkal, amennyire váratlanul érték az események – Mónikában meg remélhetőleg volt annyi emberség, hogy odament a fiához és megvigasztalta helyettem.

Ha már az én bizalmamat eleresztette.

Kora délutánhoz híven egész sokan lézengtek a faluban, osztották meg a legfrissebb ökörfosi pletykákat egymással. Gondolom, ahogy dühöngve, elhatározottan eltrappoltam előttük, engem is bevettek a listába, de volt más dolgom is.

Például járgányt szerezni, ugyanis én nem várom ki azt az átkozott helyi járatot.

A jogsim meg volt, meg vezetni is tudtam, ez nem volt gond. Csupán egy elég gyors kocsit kellettem szerezni, ami egyet jelentett a lopással. Csakhogy nem volt ínyemre ezt is még a körözésem számlájára verni, így valamelyest számat elhúzva leskelődtem az elérhető kocsik közt.

Egészen addig, amíg meg nem láttam Gyömbér, az egyik helyi paripa kantárját Lali kezében, ahogy azzal a cafka Stefivel beszélgetett a srác apjának háza előtt.

Szám féloldalas mosolyra húzódott – megvolt a „járgányom". Vele még a rejtőzés sem volt gond, plusz az üzemanyag is olcsóbb volt egy kis félúti legelészés formájában. Szemeim megcsillantak a brilliáns ötletemtől – nem is haboztam odasietni Lalihoz.

Ahogy az említett srác meghallotta a kavics zörgését a közeledő lépteim alatt, kíváncsian fordult hátra. Meglátva engem kellemesen elmosolyodott. – Szia Kinga! Mi újság?

Kénytelen voltam rá vigyorogni. Annyira bírtam a mosolyát, hogy nekem is muszáj volt felfelé görbíteni ajkaimat. – Hali! Igazából egy kisebb szívességet szeretnék kérni.

Lali meglepetten bólintott. – Hallgatlak. De ezért muszáj lesz megengedned még egy kávét.

– Mi sem természetesebb – feleltem egyszerre. Ha kell, olyan szinten voltam, hogy egy kész kávégyárat megvettem volna neki.

Már majdnem kinyögtem volna, hogy miért is támadtam le fényes nappal ilyen hirtelen, amikor is Ms. Fruskának kedve támadt megszólalni. Pfuj, már a kinézetétől neki tudtam volna ugrani és megfojtani, nemhogy attól a fennhordott, bunkó stílusától. – Bocs, de nem zavar, hogy pont beszélgettem Lalival?

Fél szemöldököm feljebb szaladt a homlokomon a kelleténél. Hajszálon múlt, hogy ne röhögjem körbe. – Képzeld, pont leszarom, hogy milyen baromsággal próbáltad az ujjaid köré tekerni, kösz.

Látszott rajta, hogy nem ehhez a bánásmódhoz szokott hozzá. Sértődötten kapta csípőjére egyik kezét, míg másikkal szőke fürtjeibe túrt bele. Pont akkor szólalt már megint meg, amikor ismét ismertettem volna a tervemet. – Már megbocsáss, de mi jogod van, hogy így belepofátlankodj mások ügyeibe, Keresztes?

Felsóhajtottam. Nem igaz. Pont erre a nyápic kis cafkára volt szükségem az egyébként is ritka rossz helyzetemben.

Mivel a türelmem is a határvonalát súrolta, plusz a „remek" fedő-életemnek is mindegy volt, nulla szívbajjal kaptam elő a pisztolyt. Kibiztosítatlanul tartottam Őfelsége felé, aki abban a pillanatban befogta. – Figyelj, Stefánia, a jelen pillanatban annyi türelmem van hozzád, hogy legszívesebben szivaccsá lőném az egyébként is üres fejedet. Szóval vagy befogod, vagy nem fogod többet látni a drága Danidat.

Úgy látszott, hogy ha nem is esett neki jól, hogy nem a saját kénye-kedve szerint történtek a dolgok, de végül csak befogta.

Torkomat megköszörülve fordultam vissza Lali fele, aki falfehéren kapkodta tekintetét köztem és a fegyvere közt. – Szóval. Gyömbért kérném kölcsön.

– Szívesen odaadom, csak ne nyírd ki... ahogy engem se, légyszi – válaszolta rögvest, remegő kezekkel felém nyújtva a kantárt. Szegény srác, nyelni is alig mert, pedig aztán semmit se akartam vele csinálni.

Ezért is csúsztattam vissza a fegyvert a helyére, átvéve hamar a paci kantárját. – Egy karcolás sem lesz rajta. Se rajtad... csupán el kell jutnom apámhoz, hogy megmentsem azt, akit igazán szeretek.

Lali válasza közben megkerültem Gyömbért előlről, végül bal lábamat a kengyelbe helyezve, egy lendületes pattanással felhuppantam a nyeregbe. Kifejezetten kényelmes volt a bőr lónyereg, s legnagyobb meglepetésemre még tudtam is, hogy hogyan kell ülnöm benne.

Talán mégsem volt hasztalan az a búcsúba kijárás még tökmag koromban. Na, meg az a néhány lovagló lecke, amiket Lalival vettem az elmúlt időszakban.

Kezeim erejük teljében, elszántan ragadták meg a kantárt. A ló kiegyenesedett, ahogy megérzett a nyeregben, patáival türelmetlenül rugdosva a szárazságtól porzó kavicsot alattunk. Farkával csapott egyet a poros levegőben. Harcias egy állat volt, az biztos – már értem, hogy a kezdők miért kezdtek békésebb paripákon, mint például Kacaj. Ő olyan békés volt, hogy a légynek se tudott volna ártani.

Kezeim megfeszültek a kantár bőrszíján, szinte belehasítva ujjbegyeimbe. Már-már éreztem a saját testemmel Gyömbér izgatottságát, ahogy arra várt, hogy vágtába ugrathassam. Azonban egy gyors kijelentés erejéig még visszafogtam a robosztus, pompás állatot. – Lali.

– Hm? – pillantott fel rám a srác.

– Köszönök mindent – közöltem tiszta hálával a szívemben, őszinte mosollyal ajkaimon. – Ha Tomi, Kristóf vagy Szláven keresne, annyit mondj, kérlek, hogy elintézni valóm akadt.

– Rendben – bólintott megértően. Hálás voltam, hogy nem fűzte tovább a témát. Elképesztően hálás. – Sok szerencsét.

– Köszi – s ezzel megrántottam Gyömbér kantárját, minél hamarabbi vágtába késztetve a gyönyörű négylábút.

Nem is kellett neki több – úgy ugrott előre, úgy rúgta ki lábai alól a durva kavicsokat, hogy azok vastag porfelhőt hagytak maguk után. Sörénye, csak úgy, mint az én szénakazal hajam lobogott a szélben, a mellettünk elsuhanó házak és személyek, fák és bokrok elmosódó pacaként tűntek el szemeink elől.

S már el is hagytuk az 'Ökörapáti' táblát.