A nap hercege (Befejezett)

Tizenkilencedik fejezet

Igor pov.
A kezét fogva és a gyereket cipelve szép, óvatosan kisurrantunk a palotából. Be kell valljam aranyos ez a kislány. Tisztára mint egy kicsi Pocahontas. Az én csodaszép kis hercegnőm pedig végre velem van. Lassan elértünk a dzsungelig, ahol Tupin és az emberek vártak minket. Mindenki boldogan üdvözölte a herceget majd indultunk volna tovább, de egy hang megállított.
- Liík! (Állj!)
- Zezelkhan? - fordult hátra az en hercegnőm. Mindenki halálra remült, pedig egyedül jött a nyavajás.
- Zezelkhan! Ya'ab! Lela' he'le ts'aak! Ti'ú otoch! (Zezelkhan! Eleg! Ez nem megoldás! Menj haza!) - próbált tárgyalni vele a kedvesem, de a papagáj nem hallgatott rá. Inkább kardot rántott.
- Latáa! Tulakal k’iimil! (Harc! Mindhalálig!) - kiáltotta mire az en kis hercegnő aggódva felém fordult.
- Áak'ab! Zezelkhan harcolni akar! Én nem eged téged! - sírta a mellkasomba. Tudtam, hogy nincs más kiút ebből, csak ha megölöm ezt a senkiházit. Magamhoz öleltem az én kis hercegnőmet majd nyomtam egy csókot a szájára.
- Semmi baj, hercegnőm. Nem lesz baj! - simogattam meg az arcát majd megindultam, de gyorsan odasúgtam Tupinnak, hogy ne engedje őt őrültséget csinálni. Az egyik katona adott nekem egy kardot, majd ezzel a papagáj nekem is esett. Nem tudta, hogy mielőtt eljöttem a kedvesemért, bőven volt időm gyakorolni a kardforgatást és fejlődtem is. Most egyenlő ellenfelek voltunk. Küzdöttünk egészen addig amíg mindkettőnk kezéből kiesett a kard és így az öklünkkel folytattuk. Keményen harcolt. Majd letepert a földre és a nyakamnak esett.
- Te! Mocsok! Vladirio, enyém! - meglepett, hogy az én nyelvemen beszél, de nem volt időm erre koncentrálni. A szerencse azonban mellettem volt. Hátulról kikaptam a tőrt, amit még az én hercegnőm adott nekem és egy jól iranyzott mozdulattal ennek a rohadéknak a hasába döftem. A szorítása egyre csak gyengült majd holtan rogyott össze mellettem. A kis hercegnőm sírva ugrott a nyakamba.
- Áak'ab! Úgy féltem!
- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj. - simogattam a fejét. A kis Malicin is a lábamba kapaszkodott majd a nyakamba ugrott. A következő pillanatban azték katonák jelentek meg. A tekintetük köztem és a halitt Zezelkhan között cikázott majd az egyik elém lépett és letérdelt.
- Ka’nsah! - hajolt meg majd a többi is követte a példáját.
- Micsoda? - kérdeztem értetlenül mire a kis hercegnőm elővett valamit a táskájából. A melldísz, amit ő választott nekem. A nyakamba tette majd ő is meghajolt.
- Azték törvény mondja! Te legyőz és megöl Zezelkhan! Már te vagy azték uralkodó. - magyarázta mire nekem leesett az àllam.