Szokásommal ellentétben két fanficet írok egyszerre, ilyen sem volt még :D
!A sztori helyenként sokban egyezik a valósággal !
Lisa: Karen Gillan
Tom: Tom Hiddleston
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A nevem Lisa Jacobs, asszisztens vagyok egy autista gyermekeket gondozó központban. Két tanár kollégával dolgozok együtt, ők délelőtt-délután váltásban dolgoznak a csoporttal, én pedig egész nap vagyok a gyermekekkel. Iskolarendszerű a gondozás, a nap végeztével viszont a csoportbeliek átkerülnek a kollégiumi részre.
Nagyon sajnálom ezeket a gyerekeket, van aki halmozott sérüléssel került be. Álszent módon amikor hazaérek mindig az jár a fejemben, hogy nekem mennyivel jobb mint nekik. Ugyanakkor sok eset még napokig vagy akár hónapokig is megmarad. Különösen ha az elhanyagoltság is játszik.
Jómagam szerencsés helyzetben vagyok, már ami a körülményeket illeti. 26 éves vagyok és elmondhatom magamról, hogy önfenntartó vagyok. De nem volt ez mindig így. 13 lehettem mikor a szüleim elváltak, a bátyám és én édesanyánkkal maradtunk, apa elköltözött. A válás kimondása után tulajdonképpen már nem volt „kötelező" édesapánknak ápolni a szülő-gyerek kapcsolatot.
17 évesen, egy hónappal a 18. születésnapom előtt megismertem az ex barátomat, ekkor még a szülő házban éltem. A fiúval majdnem három évig voltunk együtt. A szakítás közös megegyezés volt. Inkább éreztem magam kelléknek mint teljes értékű társnak. A baráti körömben sok ilyen párkapcsolat létezik, csak nekem volt annyi bátorságom, hogy ebből kilépjek.
Később, a szakítás után kiderült, hogy a fiú tetteit tulajdonképpen az édesanyja sugallta, ő csak engedett a szülői nyomásnak. Miután megszabadultunk egymástól annak a nyárnak a végén a srác már mással enyelgett, szóval ennyi volt az irántam érzett nagy szerelme.
Ő életem első nagy szerelme volt. Mint sok első ez sem tűnt el nyomtalanul. Ő tanított meg rá, hogy igenis több vagyok mint amennyit a világ sugall felém. Talán e tanács mentén döntöttem úgy, hogy ideje felnőttként viselkedni és a saját lábamra állni.
A 21. születésnapom döntöttem úgy, hogy akaratomnak érvényt is szerzek és a családomnak bejelentettem, hogy külön költözöm. Volt miből és volt hova, mert ekkor már két éve dolgoztam. Csak akkor még nem a jelenlegi helyemen.
Szóval volt egy kis megtakarított pénzem, ebből kivettem a mostani lakásomat. Új munkát kerestem, munka mellett pedig tanulni kezdtem. A tanulmányaim során kerültem ebbe az intézménybe ahol most dolgozok, mert a gyakorlatomat itt töltöttem le. Munkámmal az igazgatónő meg volt elégedve és úgy döntött, hogy felajánl egy állást. Persze ha sikerül a vizsga. Az egész olyan jól sült el, hogy már az iskolaidő alatt az átmeneti munkáról erre váltottam. Hétközben az iskola padjait koptattam, hétvégén meg dolgoztam. Nehéz hónapok voltak, de megérte.
A költözésem tényét nem mindenki fogadta jól. Az apám aki egész idáig tojt a fejemre most csak úgy ontotta a hülyeségeit. De egy szülőnek nem az lenne az egyik „feladata", hogy támogassa a gyerekét ? Nem akarok ezen vitázni, mert nem tisztem úgy ítélni, hogy nem ismerem a körülményeket.
