Érte megérte

Amikor a múlt és jelen találkozik

Már a huszadik hétben jártam, kezdtem ahhoz hozzászokni, hogy a kisfiunkkal kettesben uraljuk a házat. Mostanra már teljesen a magam izlésére formáltam a lakrészt, és a trónörökösnek is kialakítottam egy kis szobát.

A falakat halvány kékre festettem és a szoba legkisebb falára egy tengeri világot ábrázoló festményt álmodtam meg. Az egyre nagyobb pocakom nem lefárasztott, hanem mindig új erőt adott a holnapokhoz.

Egyik nap furcsa érzésem volt, de nem is voltam önmagam. Felkeléstől folyamatosan az agyam egyik hátsó szegletében kaparászott egy gondolat, amolyan negatív megérzés formájában.

Az esti kis szeánszom, hogy rendezgessem a kisszobát most elmaradt. Inkább leültem a nappaliba tévézni egy fagyi társaságában, hogy elűzzem a rossz gondolatokat. Mint valami ómen most csak azok a hír és bejátszások jöttek elő ahol valamilyen szörnyűség történt. Ezt az egész szennyet ma még annyira sem vette be a gyomromat mint általában. A tévét kikapcsoltam, a fagyit pedig visszatettem a fagyasztóba.

Visszaültem a kanapéra, hogy kicsit kinyújtóztassam a lábamat és lehunyhassam a szememet. Vacsora után vagy amikor már csak a nyugalommal foglalkozom akkor ebben a pózban szoktam relaxálni. Ilyenkor a pocakomra teszem a kezem és elképzelem a fiunkat. Megannyi kérdés sorakozik az agyamban, mindegyik a jövőt firtatja.

Egyik ilyen alkalommal éreztem meg először a mozgásait. Tényleg olyan mint ahogy mondják: mintha valaki belülről simogatná a hasadat, vagy lepkék milliója repkedne. Most még ilyen, de tisztában vagyok vele, hogy később nem lesz ilyen szívderítő.

Kezdett elnyomni az álom amikor egy hirtelen fékcsikorgás zavarta fel a környék nyugalmát. Állapotomhoz képest rohanva igyekeztem a teraszra, közben magamban imádkoztam, hogy csak egy véletlen fékezés legyen és ne valamelyik embertársam.

Amit akkor ott láttam azt senkinek sem kívánom, a látvány úgy lesokkolt, hogy mozdulni sem tudtam: elütöttek egy embert. A férfi nem mozdult, de ezt nem tudtam biztosra mert távolabb álltam tőlük. Csak annyit láttam, hogy a gázoló sofőr körülötte idegesen járkál és telefonál.

A férfi a mentőket hívta akik perceken belül ki is érkeztek a helyszínre. Amikor a mozdulatlan testet a hordágyra feltették azt hittem elájulok: az ágyon Tom feküdt vérző fejjel, lába rendellenes szögben behajlítva.

A sokkból feleszmélve a mentősökhöz szaladtam. Fél perc alatt elhadartam, hogy kiféle miféle vagyok, kije vagyok Tomnak. Szerencsémre nem kukacoskodtak, beszálltam a mentőbe úgy ahogy voltam és behajtottam velük a kórházba. Végig Tom kezét fogtam.

Életemben először őszinte indíttatásból imádkoztam Istenhez. A csillagokat is lehoztam volna az égről, hogy ne legyen semmi baja.

A mentősök egész úton küzdöttek azért, hogy az állapotát stabilan tartsák. Mikor beértünk a kórházba akkor ők előre szaladtak, nekem pedig hátra szóltak, hogy hol keressem a páromat.

Amikor már felértem az osztályra akkor az egyik kezelőorvos tétován várakozott, tekintete mintha keresett volna valakit.

Mikor észrevett egyből megkérdezte, hogy én vagyok-e Lisa Jacobs. Igenlő válasz után rátekintett a domborodó hasamra és kérte, hogy üljünk le. Addigra már kezem lábam remegett az idegességtől.

-Doktor úr, mondjon kérem valamit..-úgy kértem a dokit mintha az én életem múlt volna a válaszán.

Ez ha nem is ilyen értelemben de így volt. Akármi is történt nekünk szükségünk van Tomra, és nem az anyagiak miatt. A fiúnknak apa kell, nekem társ. Nehézségek mindig voltak és lesznek is.