Testvérháború (BEFEJEZETT)

Prológus

A felhők szürkére festették az eget, és a gyászolókkal együtt sírt. A szél dühösen kapott bele az ernyőkbe, mintha azért haragudna rájuk, mert az útját állták. A szívekbe fájdalom költözött. Kim Seok Jin szemeire vörös folyamot rajzoltak a könnyek, ahogy anyja kezét fogva haladt az autó mögött, mely az apját vitte utolsó útjára.

Olyan fiatal még, alig múlt 10 éves, és a fájdalom mely minden embert a padlóra küld, ahogy elveszít egy családtagot, már ott mardosta csöpp lelkét. Léptei nyomát keserűség, elvesztettség és magány kísérte, hiába fogta szorosan anyja kezét. Lee Myung Soo anya volt, szerette őt, és ezt a fiú tudta is, de erősebb volt a nőben az üzletasszony, így a szeretetett képtelen volt kimutatni, nem úgy, mint az apja. Emlékeiben ott táncoltak a nevetések, a játékok, levegőben röptetés, mert úgy csak az apja tudta felkapni a földről, és a magasba emelni, hogy úgy érezte szárnyal.

Egy ostoba baleset, csak egy rosszkor volt rossz helyen pillanat vette őt el tőle. Miért kellett a sorsnak pont arra vinnie az apját, pont abban az időben amikor az a két autó frontálisan karambolozott? Miért száguldott az a két sofőr olyan sebességgel, hogy az ütközésük sodrása az éppen akkor érkező apját is magával vigye? Kérdések, melyekre sosem fog választ kapni. Tudta, mégis sorra tette fel őket. Most az apja csupán egy halom por, melyet egy arany urna védelmez, és hamarosan behelyezik az üvegvitrinbe megannyi más család családtagjai közé, akik szintén egy-egy vitrinben pihennek tovább, és csupán egy fénykép fog visszamosolyogni rá, mert az apja mosolyát elvette a sors kegyetlensége.

Gyűlölte azt a képmutatást, mikor részvétet nyilvánítani jött annyi ember. A fele csupán üzlettárs, és az ő szívükben csak egy ember volt, míg a fiúéban egy szerető apa. Ők nem érezték át a fájdalmát, ezért képtelen volt még azt a röpke szót is kipréselni magából, hogy „köszönöm". De az elvesztése mellett még valami fájt neki, hogy az anyja egyetlen könnycseppet sem hullajtott mióta a kórházban közölték velük, hogy nem tudták megmenteni. Az anyja akár egy jégcsap, megragadta a kezét, és kivonszolta az épületből, beültette az autóba, és a sofőrrel hazavitette magukat, majd bezárkózott a szobájába, és másnap reggelig nem is látta az anyját. Ha akkor a nagyapja nincs mellette, ha nem öleli át őt valaki, akkor visszafordíthatatlanul összeomlik.

A fekete menet szertefoszlott ahogy rázárult az urnára az üvegajtó, ahogy az apja fényképét elhelyezték az urna mellett, és ahogy ő behelyezte azt az apró csokrot, mely hamarosan úgy kiszárad, akár ezekben az idegen emberekben ennek a temetésnek az emléke. Csak állt ott, és már nem az anyja kezét fogta, hanem szorosan ölelte a nagyapját, aki a könnyei miatt képtelen volt megszólalni. Szorosan ölelte, és egyben kapaszkodott belé, mert úgy érezte, hogy csak ez az egy stabil pont maradt már az életében. Kézen fogva léptek ki a szürke égbolt alá, de az eső már tovaillant. Már csak egyetlen fekete autó várakozott a sofőrrel, és SeokJin hiába kereste tekintetével az anyját, annak már hűlt helye maradt. A nagyapja nem szólt semmit, csak nagyot sóhajtott, melyben az összes mély csalódottság és fájdalom egyesült, és a fiút maga előtt tolva az autóhoz vezette.

A Villa üresen kongott mikor beléptek az ajtón. A szolgálók azonnal lesegítették a nedves ruházatot.

- MyungSoo? – érdeklődött rekedtes, megtört hangon Kim Dong Woo.

- Még nem tért haza uram – felelte az inas.

- Hol lehet anya? – nézett fel rá vérvörös szemmel az unokája. DongWoo tudta merre van a menye, már jó ideje tudta, de nem akarta ezzel beszennyezni, amúgy is fájdalomtól terhes gyermeki szívet.

- Biztosan levegőzik, hisz ő is gyászol, csak kicsit másképp, mint mi – felelte kedvesen, mosolyt erőltetve az arcára. Kezét ökölbe szorítva állt az unokája mellett, és átkozta magát azért, mert megengedte a szerelmes fiának, hogy bár az építőipari vállalatot nem, de az újonnan létesített szállodaláncot a felesége nevére írassa, hisz így még annak a lehetősége is elszállt, hogy örökre megszabaduljon attól a csalárd nőtől.

- Nagypapa, én felmegyek a szobámba, megleszel? – kérdezte fáradtan SeokJin. A nagyapja kedvesen mosolygott rá, és bólintott. Nézte, ahogy a legdrágább kincse lassan, a fekete kovácsoltvas korlátba kapaszkodva araszol fel az emeletre, majd eltűnik a jobb oldalszárny folyosóján.

- Kerítsd elő nekem MyungSoot! – utasította a titkárát.

- De hol keressem? – érdeklődött kissé megrettenve, mivel főnöke tekintette ritkán volt ennyire vészjósló.

- Ahol az öcsém nyomorult fia Jung Woo van! – majd dühösen vágta be dolgozószobája ajtaját, hogy néhány erősebb Whisky csepp a torkát simogatva enyhítsen a szívét nyomasztó fájdalmon. De még sosem bánta úgy meg ezt a cselekedetét, mint mikor a két mélyen gyűlölt személy megállt előtte, hogy a fia temetésének a napján, még egy újabb mély vágást ejtsenek, az amúgy is sebzett, megtört, öreg szívére.