Testvérháború (BEFEJEZETT)

6. fejezet

Somin

Úgy ugrált az ágyamon, mint egy kisgyerek. Nem is hinné az ember, hogy már ő is elmúlt 25. Csak egy aprócska részletet nyögtem ki neki, hogy merre is jártam, de ő ennyi morzsával nem elégedett meg.

- Na, minden mocskos részletre kíváncsi vagyok – ugrált térdelve az ágyamon Minji.

- Nincs semmi más – vettem le a topot, és a szoknyámat, majd löktem a földre és a szekrényemből előhalásztam egy legginst, és egy kényelmes pólót. – Csak segített – fordultam meg.

- Egy férfi sosem segít csak úgy – vigyorgott rám huncutul.

- Eláztam, lecsaptak, ő meg felajánlotta, hogy szárítkozzak meg nála – vontam meg a vállam. Minji átható pillantásokat szórt felém, ismerem, addig úgy sem fog békén hagyni, míg töviről hegyire el nem mesélek mindent. – Oké, a pólójában flangáltam a lakásában, főzött nekem kaját, és elkérte a számom.

- ÁÁÁÁ!!! – visított fel örömében. – Hogy lehet valaki ilyen mázlista!

- Ne légy már ennyire bezsongva – nevettem. – Gazdag pasi, miért hívna fel pont engem?

- Mert gyönyörű vagy – felelte.

- Nem annyira, mint te – mutattam rá a tényre.

- Hát – szomorodott el – mindenki szerint szép vagyok, de pont az nem vesz észre, akit annyira szeretnék – simított végig a combján pihenő szoknyájának alján. – De, hogy hívják?

- Jin – mondtam ki. Minji kérdőn meredt rám. – Nem mutatkozott be teljesen – feleltem. – Rohadt jó pasi, hasonlít arra a srácra, akivel Amerikában jöttem össze, lehet azért is jön be ennyire.

- Róla tudsz valami? – Megráztam a fejem. Semmit sem bánok jobban, mint hogy nem tudtam meg arról a srácról többet. Néha még most is verejtékben úszva ébredek fel, mert annyira mélyen kísért az emléke.

Igyekeztem témát váltani, bár a barátnőmnél ez rendkívül nehéz. De csak rákérdeztem a melóra, mert ide vagy oda a gazdag jóképű pasi, az én terveimben ő jelenleg nem szerepel. Meg mondjuk nem akartam a barátnőm orrára kötni, hogy milyen hatással is voltam a srácra, mert bár igyekezett úriember módjára viselkedni, az, hogy rám nyitotta az ajtót, nem hagyta hidegen, és én ezen nagyon jól szórakoztam. Élveztem, hogy játszhatok vele, de azt sem bántam volna, ha ott helyben a falhoz nyom, és emlékezetessé teszi a megmentésemet.

- Mi a helyzet a munkahellyel? – kérdeztem, segítettem neki leszállni az ágyamról, és kimentünk a konyhába.

- Beadtam az életrajzodat, beszéltem az ottani HR igazgatóval, nagyon jó ember, borzasztóan kedves mindenkivel, de szigorúan rostáz. A főnököm legjobb barátja. Kértem tőle, hogy téged kiemelten kezeljen – ecsetelte. – Holnap elvileg be is viszi az igazgatónak, de szerinte túlképzett vagy egyszerű titkárnőnek.

- Nem érdekel a képzettség, dolgozni akarok, az apám mocskát még mindig nem hevertem ki – morogtam.

- Sajnálom, nem jött még levél az Önkormányzattól? – megráztam a fejem. Sajnos nagyon jól tudom, hogy rettentően nehezen hoznak meg egy ilyen döntést. Egy szülő kitagadása, nagy bűnnek számít itthon. De hagy ne én fizessem az ő hülyeségét, hagy ne én szenvedjek azért, mert ő játékfüggő. És még csak nem is jelentkezett, azt sem tudom él-e még?

- Ha lesz pénzem és időm, majd felkérek egy nyomozót, hogy keresse meg az apámat, fizesse vissza, amit elvett tőlem. Itt vagyok üres pénztálcával, ha te nem lennél akkor az utcán élnék. Köszönöm, hogy ilyen apa adott életet nekem! – morogtam szomorúan.