Testvérháború (BEFEJEZETT)

2. fejezet

Somin

A gép felszállt, és én szomorúan néztem, ahogy végig halad a kifutópályán a gép, és a repülőteret maga mögött hagyja. Ahogy emelkedett, én úgy süllyedtem az önsajnálatba.

Még emlékszem milyen boldogan érkeztem meg a LAX repülőtérre. Joghallgatónak jelentkeztem, sajnos egyetlen pont híján csúsztam le az ösztöndíjról, de az anyám által rám hagyott pénznek legalább lett volna értelme. Szabadulni akartam a busani szenvedésből, bár az apám megígérte, hogy leáll a szerencsejátékkal, de ahogy sok mást, ezt sem tudta betartani. Ügyész akartam lenni, minden vágyam volt, ezért tanultam annyit, ezért szorítottam mindent háttérbe az életemben, és most egy év elteltével az álmom szertefoszlott, örökre elbúcsúzhatok tőle.

Azt mondja meg nekem valaki, hogy miért kell a gyereknek a szülei cselekedeteitől szenvednie? Miért olyan a törvény, hogyha adósságot halmoz fel a szülő, akkor törvényes megfosztani a nagykorú gyereket a saját pénzétől? Szörnyű dolog, de amint visszaérek Busanba az első dolgom lesz, hogy megtagadom az apámat. Olyan ez, mint mikor egy gazdag szülő kitagadja a vagyonból az elzüllött gyerekét, csak itt fordított eset van, mert így legalább a jövőben nem azért kell güriznem, hogy az apám adósságait velem fizettessék meg. Valahol értem, hogy anya miért is lépett le, és vált el az apámtól, csak azt nem értem, hogy engem miért hagyott itt? Miért kényszerített rá erre a szenvedésre. Nem számítottam neki?

Egyre távolodtunk Amerika partjaitól, és a könnyek, melyek végigfolytak az arcomon elbúcsúztak ettől a helytől, mely a jövőt ígérte nekem. Nagy nehezen sikerült aludnom egy keveset, mondjuk legalább az álmom jó volt, mert újra átélhettem azt a rohadt jó éjszakát, amit azzal a sráccal töltöttem. Ahogy magamhoz tértem, nem messze jártunk Korea partjaitól, eszembe jutott azaz észveszejtő bársonyos hangja, ahogy közli velem, hogy „a nevét kiáltva fogok könyörögni!" Elnevettem magam, mert ezzel a beképzelt dumával csak az volt a baj, hogy tényleg nem mutatkoztunk be egymásnak. Őrült voltam, és nem szoktam ilyet csinálni, de a francba is, jólesett. A hülye dumáit leszámítva, tényleg könyörögtem neki, nem is egyszer – a neve nélkül. Odafigyelt rám, az ex pasijaimmal nem volt ennyire jó, mint ezzel az idegen sráccal. Azt az egyet most már sajnálom hogy, csak úgy leléptem édesen alvó meztelen teste mellől, hogy még a nevét sem tudtam, és amilyen hülye voltam, én sem mondtam meg az enyémet. Bár nem biztos, hogy lett volna folytatása, de a lehetőség adott volt, csak egy telefonszám csere kellett volna. Na igen, az én életem mindig a lehetőségek tárháza volt, de sosem tudtam megragadni a pillanatokat, csak később gondolkoztam már, mikor a pillanat elillant.

A mellettem ülő idős néni furcsán nézett rám, ami nem csoda, hisz úgy viselkedtem mellette, mint egy eszement. Hol nevettem, hol motyogtam magam elé. Ránéztem, és bocsánatot kértem, mire csak sajnálkozóan megrázta a fejét. Leszarom az ítélkezését, mert a keserűség ellenére, egyetlen röpke éjszaka folyamán boldog voltam.

Végre landolt a gép az ulsani repülőtéren, onnan egy távolsági busszal mentem tovább Busanba. Valahol jó érzéssel töltött el, hogy újra a szülőföldem köveit taposom, de még mindig fájt a szívem, hogy az álmomat, az apámnak hála, soha többé nem fogom tudni megvalósítani. Mikor a háromórás buszozást követően leszálltam, a bőröndjeimet magam után vonszolva, egy visításra lettem figyelmes.

- SoMin!!!! – és már a nyakamba is vetette magát, arcomba csapódott a fekete hajzuhatag, és mikor magamhoz öleltem, megkönnyebbültem szívtam magamba az örökké megnyugtató, ismerős illatot, a rózsát.

- MinJi – öleltem át, hisz több mint egy éve nem találkoztunk. Oké, ott a sok közösségi oldal, de mégis más mikor személyesen ott áll előtted. – Hú, nagyon jól nézel ki – mosolyogtam. Megragadta az egyik bőröndöt, és segített kisétálni a kocsijáig.