Testvérháború (BEFEJEZETT)

15. fejezet

Somin

Nem is tudom, hogy mennyi ideig állhattam a küszöbön, és figyelve anyám döbbent arcát. Képtelen volt megszólalni, majd nyelt egy nagyot.

- Nem tudom...

- Ha azt mered mondani, hogy nem tudom miről beszélek, akkor megteszem azokat a jogi dolgokat, ami elismertet veled – közöltem vele mérhetetlen dühvel, és fojtva belé a szót. Még most is képes lenne letagadni? Nem ártott ő már nekem eleget. – Nagyon jól tudod ki vagyok... anya.

- Én már nem...

- Az sem érdekel, ha magához a japán császárhoz mentél feleségül, neked van egy gyereked, akit elhagytál két évesen, nem vagy egy szent – közöltem vele. Erre elmosolyodott.

- Úgy látom, a természeted az enyém... Somin – ismerte el végre. Nem mutattam ki, de olyan ólomsúlyként nehezedett a vállamra ez a teher, hogy nem fog elismerni, hogy még a lábaim is remegtek. Kitárta az ajtót, és én a bőröndjeimmel besétáltam az anyám életébe.

Hihetetlen otthona volt, és a keserűség ott égett a torkomon. Míg nekem nincs fedél a fejem felett, nincs pénzem élelemre, addig az anyám merő luxusban él, és eszébe sem jutott idáig felkeresni. Azt hiszem lesz mit behajtanom rajta.

- Joon, kérem hozzon két teát – szólt az egyik inasnak, majd a nappaliba vezetett, a bőröndöket ott hagytam az ajtóban. – Minek köszönhetem a látogatásodat?

- Nem látogatni jöttem – mondtam.

- Figyelj, itt nem maradhatsz, a férjem...

- Elmondod neki – vágtam a szavába. – Figyelj anya, ott hagytál egy függő emberrel két évesen...

- Gondoskodtam rólad – védekezett.

- Nekem nem pénzre volt szükségem, hanem egy anyára! – mordultam rá. Gyűlölöm a gazdagok gondolkodását. – Meg mire mentem velem, az apám mindenünket eljátszott, elvették még azt is, amit rám hagytál. Nincs semmim. Nincsenek szüleim, nincsen fedél a fejem felett, nincs munkám, nincsenek barátaim – észre sem vettem, hogy a szemeim megteltek könnyel. – Semmim sincs, csak a nagy büdös magány! – Anya csak nézett rám, láttam rajta, hogy sajnál, vagy azt sajnálja, hogy elhagyott, de a tea éppen időben érkezett, hogy hagyjon nekem időt megnyugodni.

- Figyelj, sajnálom, hogy ilyen sors jutott neked. A múltat nem tudom visszacsinálni, de talán a jövőn még segíthetek – mondta.

- Szia, anya! – lépett be az ajtón egy gyönyörű nő. Végtelenül ismerős volt az arca, próbáltam helyretenni őt magamban, mikor a tea majdnem kifordult a kezemből. Nem lehet, ilyen nincs! Mi a jó büdös francot vétkeztem, hogy ezt érdemelem!

- Szerbusz, Sowon – köszönt neki anya.

- Ő ki? – mutatott rám, kissé lenézően, hisz nem voltam az ő színvonalukhoz öltözve.

- Ő... - nézett rám anya -, ő a lányom.

- Tessék? – döbbent meg Sowon.

- Ő a nővéred Somin – mutatott be anya, és éreztem rajta, hogy rendkívül kellemetlen ez neki. Sowon meg sem tudott szólalni, csak leült anya mellé a kanapéra. – Később megbeszéljük – tette a húgom térdére a kezét.

A húgom. Ez a szó fájdalmasan mart a lelkembe. Féltékeny lettem rá, hisz anya őt felnevelte, őt szerette, míg engem eldobott. Neki mindent megadott, és az övé Jin is. Ő Jin menyasszonya.