Türelemjáték |Befejezett|

Prológus

Josh legalább tíz perce kopogtatott az ajtómon, mindenféle módszert megpróbált, hogy kicsalogasson. Volt kedves, fenyegető, csendes és hangos, próbált kajával kicsábítani, viccelődött, hátha valamilyen csoda folytán meg tud nevettetni. De semmi sem használt. Nem voltam képes felállni és elhagyni a szobát, és az sem segített, hogy fuldokoltam a sírástól.
Minden szép, amit nyár közepe óta építgettem, egyszerűen szertefoszlott alig egy órával ezelőtt, pedig ez egy csodás napnak ígérkezett még reggel.

Santa Monicában gyönyörű az idő szeptember elején, garantált a napsütéses harminc fok, és a kertváros idillje egyszerűen magával ragadó. Otthon, Budapesten ezek lennének az utolsó szép nyári hetek, és lassan elő kéne vennem a bőrdzsekim és sportcipőre váltani, de itt nem fenyegetett ez a veszély. Majdnem egy teljes évet fogok itt tölteni, mint cserediák, ami eddig mérhetetlen boldogsággal töltött el. Ám a ma délután történtek ezt is bemocskolták, és alig érzem, hogy a kaliforniai kertváros bármi megnyugvást tudna nekem nyújtani. Utólag visszanézve, suli után meglepetésként meglátogatni a barátomat egyszerre volt a legostobább és a legfantasztikusabb ötletem egyben.

Pár napja már nem találkoztunk Justinnal normálisan, csak szünetek alatt futottunk össze a suliban. Nekem pedig hiányzott, hogy kettesben lehessünk, emiatt döntöttem úgy, hogy átugrom hozzájuk. Ahogy haladtam a háza felé, egyre inkább úrrá lett rajtam az izgatottság, hiszen nem terveztük előre a találkozót. A házhoz érve nem bírtam magammal, felszaladtam a lépcsőn, mély levegőt vettem, és kopogtatni akartam, de abban a pillanatban, hogy az öklöm az ajtóhoz ért, az résnyire nyílt.
Arra gondoltam, talán azért, mert Justin épp akkor ért haza, és csak hanyagul lökte be, nem figyelve arra, hogy nyitva maradt.

Egy másodpercig sem gondolkodtam, benyitottam, levettem a cipőm az előszobában, ahogy náluk volt szokás... és amit ezután megláttam, azóta is kristálytisztán él a fejemben, és szó szerint vissza tudom idézni a beszélgetés összes szavát. Először nem is akartam hinni a szememnek, nem akartam elismerni, hogy tényleg őt látom a kanapéjukon egy hiányos öltözetű lányt csókolni, szintén hiányosan felöltözve. Sosem éreztem még így átverve magam. Remegve álltam ott, a körmeim a tenyerembe mélyedtek, ahogy ökölbe szorítottam a kezem, nem tudtam, hogy elszaladjak, és ezzel hagyjam annyiban a dolgot, vagy döntsek inkább a drámaibb megoldás mellett. A harag végül kihozta belőlem az utóbbit.

- Te rohadék! Ez minden, amit jelentettem neked?! - kiabáltam a barátomra.

A szőke fiúnak ideje sem volt elgondolkodni azon, mit feleljen, túl hamar rontottam rá és a lányra, aki vele volt. Tekintete ijedtséget tükrözött, meg akart szólalni, kapkodott a szavak után, de nem jött ki hang a torkán, csak tátott szájjal meredt rám. Remegett az ajka, ebből láttam, hogy megfelelő mentséget keres, de nem történt semmi, csak értelmetlen szófoszlányokat tudott kinyögni.

- Gratulálok - gördült le az első könnycsepp az arcomon.

Többet nem tudtam mondani, hátat fordítottam nekik, a cipőmet sem vettem fel, kirohantam az utcára, csak futottam és futottam, azt se tudtam hová, csupán el innen jó messzire.

Muszáj volt szusszannom egy kicsit, amikor a lábam már nem bírta tovább. De legalább elterelődtek addig a gondolataim, amíg a futás okozta fizikai fájdalomra összpontosítottam a talpamban, és nem a lelkiekre, amit Justin okozott azzal, hogy megcsalt.

Lehorgasztott fejjel sétáltam tovább a lábujjaimat bámulva. Gondolkoztam azon, vajon visszamenjek-e azért a cipőért, de nem akartam oda betenni a lábam még egyszer, úgy éreztem, látni se bírnám sem Justint, sem a helyet.

Ő viszont elébe ment ennek, pár perc sétálás után hallottam, ahogy a nevemet kiabálja. Körülnéztem, és megpillantottam őt, ahogy haladt felém. Ne - hasított végig a gondolat. Nem vagyok még elég erős ahhoz, hogy felvegyek egy maszkot, ami megvéd, nem tudtam ahhoz eléggé lenyugodni, hogy veszteg maradjak a jelenlétében. Tele volt még a szemem könnyel. Valami viszont arra késztetett, hogy megvárjam. Így legalább lesz esélyem lezárni.