Széllel szemben

2. fejezet - A meglepetés

Az a hetekkel ezelőtti találkozás megpecsételte a sorsukat.

Merse a barátaival volt, ő pedig egyedül utazott oda, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. Unta, hogy mindig ugyanaz veszi körbe, és semmi új impulzus nem éri már egy ideje, ráadásul a forróság is egyre elviselhetetlenebbé vált a városban. Az idén még Birdstone-i barátaival való közös nyaralást is lemondta, mert egyedül ő volt társtalan és nem akart kilógni a sorból. Tudta, úgy sem érezné jól magát. Az új tanév előtt azonban szüksége volt egy kis feltöltődésre, hogy legyen miből adnia a diákoknak, ha elérkezik megint az évkezdés, és vele együtt a szokásos taposómalom.

De ez csak az egyik ok volt, amiért ki akart szakadni a megszokott környezetéből, a megszokott utcák és házak látványából. Egy ideje már benne lüktetett a vágy, hogy visszataláljon egykori önmagához, és a festészethez. Amióta a városba költözött még csak elő sem vette a festékeit, amelyek már rég beszáradva árválkodtak a szekrényében, azonban mintha az utóbbi időben valami pislákolni kezdett volna benne. Talán ezért is kereste akaratlanul is a természet közelségét. Magába akarta szívnia színeket és hangulatokat és a fényeket, hátha... Hátha erőre kap benne az, amit tíz éve elvesztett. Egyre többet gondolt az ecsetre, a jellegzetes festékszagra, amely egykor belengte kis odúját, ahová elvonult, ha megcsapta az alkotás ellenállhatatlan vágya. Már hetek óta érlelődött benne a gondolat, hogy újra előveszi rég eldugott vásznait, amiket egy kis szekrénykében őrzött, és egyre inkább eljátszott a gondolattal, hogy ismét festék kerülhet az ecsetjei végére. Ennek gondolata azonban, annak ellenére, hogy szinte minden nap erősödött benne, még mindig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a gondolatot tett is kísérje. Végül arra jutott, hogy ha elmegy és megérzi a vidék hangulatát, talán újra előjön a régi Eleni, aki vászonra festi álmait.

Rég volt, de még mindig nem tudta elfelejteni végérvényesen azt a május 26-át, amikor Robert, öt év együttélés után bejelentette, hogy elhagyja, majd le is lépett szinte azonnal Eleni huszonéves unokaöccsével. Ennek már tíz éve. Ekkor szűntek meg az álmai, és ekkor költözött át az ország másik végébe. Nem bírt ott maradni, ahol élete legnagyobb kudarca érte, és nem bírta látni a szánakozó pillantásokat, amelyek követték, bármerre is ment ismerősei körében. Azon a május 26-ikai napon megsemmisült minden tekintetben. Akkor hagyta abba a festést, és akkor szűnt meg nőnek érezni magát. Robert tette nemcsak a hitét vette el a szerelemben, de elvette az álmait, és vele együtt a jövőjét is. Még azon a héten összepakolt és beülve autójába szelte át az országot, nem foglalkozva semmivel. Nem érdekelte, hol talál rá az éjszaka. Csak a túlélésre tudott gondolni végtelen fájdalmában, és a túlélést egyedül a menekülés jelentette akkor. El sem köszönt senkitől. Egyedül a barátnőjét hívta fel útközben, amikor nagyon egyedül érezte magát, és Rebecca volt az a személy, aki célt adott az útjának, amikor hosszas telefonálgatás után végül talált neki egy állást, hogy újra kezdhesse az életét. Így lett egy szürke kisváros óraadó tanára az egykor tehetséges festőnő, akinek még menekülése előtt egy hónappal is a megjelenő lapokban, nagy karriert jósoltak tanárai. Azóta azonban feledésbe merült a neve. Senki sem tudott róla. Az édesanyján kívül csak ketten tudták, hol lakik. Becca a barátnője, és Iván, annak a galériának a tulajdonosa, akin keresztül több képe is gazdára talált. Bennük megbízott, még akkor is, ha Iván, Robert barátja is volt egyben.

Birdstone-ban titkolta mindenki elől, egykori életét. Ahhoz pedig nagyon művészetszeretőnek kellett volna lennie az újdonsült ismerőseinek, hogy felismerjék őt, de szerencsére nem voltak azok.

Eleni nehezen jutott túl azon, amit Robert tett, még úgy is, hogy azóta nem hallott róla semmit. Az utóbbi időben azonban már nem érzett gyűlöletet a szívében, ami Rebecca szerint, a gyógyulás jele volt, de arra még nem érezte késznek magát, hogy újra megbízzon bárkiben is.